𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

22.fejezet

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, összeszorított szemekkel dőltem a faszerkezetnek, mély levegőket véve, próbálva magam lenyugtatni.

Nem akartam, hogy bárki is így lásson, így amint úgy érzetem képes leszek úgy a szobámba sietni, hogy az érzéseimnek nem sikerül felülkerekednie rajtam útközben, sietős léptekkel elindultam. Nem néztem magam elé, csak mentem, amit utólag meg is bántam.

Hisz alig tettem meg pár métert, a fejem egy mellkasnak ütközött. Ijedten kaptam fel fejem az előttem állóra, ki zavarodottan pislogott rám, majd lassan végig mérve tekintete aggodalmassá vált.

− [Név]? Minden rendben? – kérdezte kezeit vállaimra simítva, próbálva szemeimbe nézve, de én csak lesütöttem tekintetem.

Nem akartam senkivel sem most találkozni, de talán még így is vele jártam a legjobban.

− Nincs semmi bajom Kirishima – sóhajtottam megpróbálva eltolni magamtól, de ő óvatosan megfogta kezeim, megállítva cselekedetemben.

− Úgy nézel ki, mint aki mindjárt sírva fakad! – nézett szomorúan csillogó szemeimbe egy pillanatra, mire lehunyva azokat megráztam fejem.

− N-nincs semmi baj – suttogtam ajkaimba marva, mire ő hirtelen magához rántott és szorosan a karjaiba zárt. Mindennél jobban esett cselekedete, de az eddig elfojtott könnyeimet már nem tudtam visszatartani. Fejem mellkasába fúrva, hagytam, hadd áztassák el a sós cseppek felsőjét, miközben kezeimmel az anyagot szorongattam.

− Ismét bántott? – kérdezte alig hallhatóan mikor csillapodott a sírásom, mire alig észrevehetően bólintottam.

− M-menjünk el innen és mindent elmondok – suttogtam halkan, mire ő halványan elmosolyodva elengedett, és betessékelt a szobájába, melynek ajtajában álltunk.

− Mi csinált? – kérdezte, amikor már a szörnyen kényelmes ágyának egyik sarkában üldögéltem, az arcomra száradt könnyeimmel, idegességemben a takaró szélével játszadozva.

Igazából féltem válaszolni a kérdésére. Féltem attól, hogy valami meggondolatlant tesz. De mivel nem olyannak ismerem, aki ne tudná kezelni az indulatait így végül kinyögtem a választ.

− Megütött – sóhajtottam óvatosan az arcomra vezetve kezem, végig simítva az említett ponton, mely biztos voltam benne, hogy még mindig vöröslött, ám teljes arcszínem is megegyezett ezzel a színnel a sírás miatt, így Kirishima nem szúrhatta ki az ütés nyomát.

− Hogy? – pislogott rám meglepetten – M−miért? – rázta meg fejét idegesen – Mégis− kezdett bele ingerülten, de mielőtt még jobban kiborulhatott volna félbeszakítottam.

− Hagyd. Igazából az én hibám volt – tűrtem el egy kósza tincset arcomból, dühös tekintetébe felpillantva – Reggel összefutottam Midoriyával – kezdtem bele – akit, mint kiderült felkért Bakugou, hogy valahogy szedje ki belőlem az irodájába való betörésem okát, de végül nem volt szíve ezt megtenni, és elmondott nekem mindent. Én pedig nagyon bedühödtem Bakugoura ezért, így korán reggel rátörtem és... veszekedtünk, majd hirtelen alatta találtam magam és kezdet a helyzet eléggé kellemetlenné válni számomra – suttogtam nagyot nyelve – Hirtelen felhoztam azt a lányt, akit megerőszakolt, hogy én is így fogom−e végezni. Aztán hozzávágtam, hogy ha valaki szeret valakit akkor az nem öli meg, ezért a kijelentésemért pedig felpofozott. Igazából mindketten túlzásba estünk, de... nem szabadott volna egyáltalán oda mennem – foglaltam össze, bűnbánó tekintettel magam elé nézve, mire lassan Kirishima gondterhelten felsóhajtva elém mászott, apró, biztató mosollyal óvatosan keze közé véve fejem, hogy az engem pásztázó vörös íriszekbe nézzek.