𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

36.fejezet

−[Név]...[Név]!

Összerezzenve nyitottam ki szemeimet a hirtelen jött hangra, döbbenten pásztázva a felém magasodó fiút.

Ahogy megpillantottam elöntötték elmém a ma éjjel történései, egyfajta sokként hatva rám, míg halál félelmem támadt.

− Takarodj lefele! – förmedt rám, mire kezdett teljesen eluralkodni felettem a pánik. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, vagy hogy ő mit keres itt és hogy mit akar tőlem.

Amikor rájött, hogy egyáltalán nem szándékozom megmozdulni hirtelen megragadta karomat felrángatva az ágyról, mire én kétségbeesetten próbáltam karjai közül menekülni, minek az lett a vége, hogy a kemény földre estem, könnyes szemekkel próbálva elhúzódni az ideges fiútól.

− M−mit akarsz még tőlem? – kérdeztem remegő hangon, mire ő ökölbe szorítva kezeit pillantott le rám, összeszorított fogsorral.

− Azt, hogy fejezed ezt be! – rivallt rám idegesen.

Én csak nagyot nyelve döntöttem fejem a mögöttem levő ágynak, kissé rémülten pislogva rá, próbálva összeszedni gondolataim.

− M−mi? – hebegtem könnyezve átölelve magam, félve nézve Bakugou sötét alakját.

− Tch. Kurvára elegem van belőled! – förmedt rám elhúzott szájjal − Fejezd be az ártatlan játszását! Kurvára nem te vagy itt az áldozat! Fejezed be ezt a viselkedést! És most takarodj le a többiekhez ebédelni, ahogy azt mindenki teszi, mert ez egy kibaszott szabály ha úgy tetszik, ami rád ugyanúgy vonatkozik, mint bárki másra! Nem érdekel mi vagy mennyi bajod van, világos!? Fejezed ezt be! Öt perced van! Ha vissza kell jönnöm érted annak nagyon nem lesz jó vége! – ezzel ott hagyott, hangosan becsapva maga mögött a szoba ajtóm, teljesen ledöbbentve.

Hamarosan csak a homályos szobát láttam magam előtt, az arcomat átszelő könnycseppeknek hála, melyek szépen lassan a földre csöppentek.

Sok ez nekem. Túl sok...

Én ezt nem bírom tovább... Már nem. Semmi erőm ehhez, semmi tűrő képességem. Mindenhol csak a fájdalom...

Mit számít már itt bárkinek is az életem? Sokkal jobb és könnyebb lesz itt mindenkinek nélkülem... Nem lesz nehéz elfelejteniük... Egyáltalán nem.

Tekintetem szépen lassan az éjjeli szekrényemre kúszott, elmélyülve nézve a legfelső fiókot.

Emlékszem mit csináltam azután miután összeszedtem magam az éjjel történtek után.

Lementem abba az üres helyiségbe és kezembe vettem azt a kést.

Megakartam tenni. De gyenge voltam.

Ezúttal viszont egyáltalán nem érzem magam annak. Kész vagyok megtenni.

Akkor előre gondolkodtam és magammal hoztam.

Sose tudhatod mikor lesz rá szükséged.

Hogy mikor jön el az idő...

Remegő lábakkal talpra küzdöttem magam, majd ajkaimba marva kihúztam a legfelső fiókot.

Az éles tárgy megcsillant az égő lámpa fényében.

Nagyot nyelve emeltem óvatosan kezembe, miközben szabad kezemmel letöröltem könnyeimet arcomról, de azok továbbra is folytak, egyre inkább csak szaporábban.

Lassacskán már egyáltalán nem láttam a nedves cseppektől, ahogy a szoba néma csendjét is hangos zokogásom verte fel.

Mégis, hogy jutottam ide?