Bakancslista

1.

‒ És hogyan történt? – kérdezte Parvati, a kézfejére támasztva az állát, óriásira nyitva hatalmas barna szemeit. Hermione szemérmesen elpirult, és szemügyre vette a két karátos gyémántot a gyűrűsujján.

‒ Hát... – kezdte zavartan – elvitt abba az étterembe, az Abszol úton, tudod, ahol mindenféle mágikus lény szolgálja fel a fogásokat. Az egyik hátsó bokszban ültünk le, és mielőtt kihozták a desszertet, letérdelt, és... és akkor megkérdezte – fejezte be a lány hirtelen. – Lávatortát kértem – tette hozzá, maga sem értette, miért. De a desszert mélyebb nyomokat hagyott benne, mint az a bizonyos kérdés.

‒ Imádom a lávatortát – sóhajtotta Parvati, és beleivott a jegeskávéba.
‒ Én is.
‒ Igent mondtál?
‒ Még szép – vágta rá Hermione. – Úgy értem, már évek óta a levegőben lógott a dolog. Végül is huszonhét éves vagyok, sőt, mindjárt huszonnyolc, jól kijövünk, ugyanazt akarjuk mind a ketten...

‒ Romantikus. Ennyi erővel hozzá mehetnél a Macintoshodhoz is.
‒ Nos... ha lennének bizonyos szervei, hozzá is mennék – vágta rá Hermione, aztán felnevetett. – De viccet félretéve, én szeretem Percyt. És tényleg jól megértjük egymást.

‒ Örülök nektek – felelte Parvati, de egy kicsit nehezére esett a mosolygás, és nem azért, mintha féltékeny lett volna Hermionéra, hisz a legjobb barátnője volt. Csakhogy nem volt meggyőződve arról, hogy valóban Percyhez illik. Jó kapcsolatnak tűnt, stabilnak, de teljességgel hiányzott belőle a szenvedély, és Parvati tudta, hogy Hermionénak is hiányzik, még akkor is, ha nem ismeri be magának. Hogy jóval több tűz lapul a galambszürke kosztüm és szigorú konty alatt, mint mutatja. Csak egy normális faszi kéne, aki képes felszítani.
‒ Köszi.

‒ És mikor lesz a nagy nap?
‒ Hát... – Hermione hosszan, nagyon hosszan kortyolt a kávéból. – Egy hónap múlva. Július huszonkettő.
‒ Hű! Nem aprózzátok el.
‒ Percy azt mondta, miért húznánk tovább? Végül is igaza van.

‒ És milyen esküvő lesz? – faggatta tovább Parvati.
‒ Gondolom, világra szóló. És kicsit szerettem volna, de Percynek annyi minden ismerőse meg ilyesmije van, és hát mégis csak a mágiaügyi miniszter jobb keze. Remélem, kizárólag szakmai értelemben... De közvetlen közelről lesz szerencséd látni az egészet, mert te leszel a nyoszolyólányom, már ha... – Nem mondhatta tovább, mert Parvati felsikoltott, aztán zavartan körbe nézett.

‒ Naná, hogy leszek, imádom az esküvőket, ingyen pia, és cuki srácok a vőlegényi alomból, szmokingban.
‒ És az sem zavar, hogy valami csupa csipke, tüll, franc tudja mi holmiban kell az oltár elé lejteni?
‒ Majd nem veszek alá bugyit. De kérlek, ne öltöztess pásztorlánykának, olyan hülye bottal, kosárkával, meg fura kalappal, kérlek! – Hermione felnevetett.
‒ Megfontolom. Bár már látom magam előtt a képet...

‒ Lehetne dögös, tengerpart témájú esküvőtök, bikiniben. Vagy dögös motoros témájú, bőrszerkóban. Vagy horror esküvő, és öltözhetnél Bőrpofának, és csak később derülne ki, hogy nem is te állsz ott, hanem valami Brünhilda.

Hermione nem akart ugyan, de eltöprengett a lehetőségen: akár meg is úszhatná az egészet. Aztán megrázta magát, végül is ő is akarta, legalábbis nem mondott nemet Percynek. Az ember valahogy nem mond nemet egy lánykérés kellős közepén, Hermione úgy vélte, az illetlenség lenne, és azt addig kellett volna megtenni, nem akkor. Számtalan lehetősége lett volna, akármelyik estén vagy délutánon Percy elé állni, és megmondani neki, hogy figyelj, tipli van, és mivel nem tette, az események csak úgy magukkal ragadták. És ez így természetes. Az emberek időnként összeházasodnak, ha kellő időt töltenek együtt. De ennek eléggé győzködés-szaga volt, ezért abba is hagyta az erről való töprengést, és inkább visszairányította figyelmét a tulajdon esküvője földbe döngölő témájára. Érezte, hogy lelkesebbnek kéne lennie. Más lányok ilyenkor a föld fölött szoktak lebegni, mint egy irdatlan lufi, és ábrándokat szőnek csipkékről, selymekről, Versace és Louis Vuitton rucikról... Vajon nem lenne kínos, ha ő a kényelmes maci nacijában akarna hozzámenni „élete szerelméhez”? Felőle Percy is lehetne klottgatyában.