Bakancslista

19.

Hermione szomorúan bámult ki az irodája ablakán, és hála az időjárás-bűbájnak, a kinti idő a búskomor hangulatát idézte a csendesen, de kitartóan szemerkélő esővel. Remélte, hogy a tényleges időjárás odakint a valóságban ennél sokkal barátságosabb, de az ő hangulatához nem illett a harsány napsütés. Túl jól sikerült az az átkozott lánybúcsú. És aztán túl gyorsan vége lett a hétvégének, megreggeliztek Pitonnál, majd hirtelen elszéledtek a szélrózsa számos irányába. Az éjjelt lehetetlennek tűnt ugyanott folytatni alkohol nélkül, és nem akarta, hogy a helyzet még kínosabbá váljon, és Piton sem tartóztatta őket, pedig reménykedett benne egy kicsit. És félt, hogy akkor ennyi volt. Bár még mindig több, mintha semmi sem történt volna. Pont annyival több, hogy kellemetlenné tegye az utolsó hetét, mintha egy végtelen, kamaszos-frusztráló, depressziós jelenetbe ragadt volna. Nem hiányzott a viszonzatlan szerelem-okozta szomorkodás, pláne nem most, mikor kilométer széles vigyorral az arcán kéne mászkálnia, mintha ő lenne az Egyesült Államok elnöke a választás éjjelén, a győzelem pillanatában.

Hajszállal sem jutott közelebb ahhoz az euforikus állapothoz, amiben szeretett volna lenni, elvégre öt nap múlva feleség lesz. Valaki oldalbordája. Tudta ő, hogy nem szabad elengedni a gyeplőt. Amíg csak dolgozni járt be, és úgy élt, mint egy alga, legalább nem tapasztalta meg az élet viccesebb oldalát, most azonban kezdett attól tartani, hogy nem tud továbbra is algaként élni. És súlyos felelőtlenség volt abban reménykednie, hogy egy buli, és lerendezi az ifjúkori botlásait, aztán visszaszürkül...
Percy szokás szerint merev és idegesítő volt, mikor hazatért a hétvégén, de hála az égnek, nem tett fel indiszkrét kérdéseket, amikre nem léteztek normális válaszok. Nem kényszerítette őt hazugságspirálba, amibe okvetlen belegabalyodott volna, ha ne adja ég, Percy megkérdi, történt-e valami oda nem illő. Szigorúan véve csak a Jake Gyllenhaal hasonmás ajka nem illett a nyakára és egyéb testrészeire, de ő ezeknél súlyosabbnak és zavarba ejtőbbnek tartotta a hajnali társalgást. Pedig abban aztán semmi sem volt, csak éppen az ő szívében ébredeztek oda egyáltalán, semmilyen körülmények között sem illő érzelmek. Egy menyasszonynak és hajszál híján feleségnek egyszerűen nem imponálhat egy másik faszi, és pláne nem gondolhat rá a nap nagy részében, nem dédelgethet róla zavarba ejtő ábrándokat a lelke mélyén, mint egy kiéhezett vénkisasszony. Minden olyan percben, amit ébren tölt. Megint ott tartott, hogy hülye képzeletbeli párbeszédeket folytatott Pitonnal, és tudta, az sehová sem vezet. Le kellett volna mondani a hétvégi haknit, illetőleg ESKÜVŐT, de akárhányszor próbálta megfogalmazni a mondanivalóját, az mindig irdatlan szemétségnek tűnt, és ha Percy feltenné azt a kérdést, hogy „miért”, nem tudna rá normális választ adni. Pláne nem a „miért most” kérdésre, ami még zsibbasztóbb lenne, mert akkor ki kéne tálalni az egész sztorit Pitonról és a bebaszás estéjéről, és a fejében olyan nagyon ostobán hangzott. Nem lehet annyira kiéhezett picsa, hogy egyetlen ferde éjjel miatt akarja felrúgni az egész stabil jövendő életét, amiben nyilvánvalóan szerepelni fog egy kertes ingatlan egy jobb környéken és két autó a garázsban... nem mintha rászorulnának, de akkor is. És ez a normális, nem az, hogy fiatalsága vége felé kezdjen megbolondulni. Azt eddig kellett volna.

+/

Piton próbált nem gondolkodni, és szerencsére az antidepresszáns adott neki épp elég munkát ahhoz, hogy ne is nagyon kelljen. Arra legalább oda kellett figyelni, számolgatni a milligrammokat, grammokat, és a főzet Remusra gyakorolt hatása alapján állítgatni ezt-azt. Kezdett egyfajta torz hálával gondolni Remusra és az épp összeomló életére és idegrendszerére, mert nélküle elég nagy bajban lenne. Gondolkodnia kéne, meg minden. Ugyanakkor kizárólag Remus és a hülye összeomló élete tehetett arról is, hogy olyan helyzetbe került, melyben gondolkodnia kell, ezért viszont haragudott rá. Az állapota miatt meg szánta. Túl sok érzés volt ez Pitonnak, aki a szimpla érzelmekhez volt szokva, főképp az utálat-gyűlölet-megvetés tengelyen. Ráadásul fárasztotta az együtt élés. Vagy legalábbis egymás mellett élés. Remus ugyan nem volt zűrös, legalábbis nem jobban, mint szokott, de azért ott volt. Folyton. Egyfolytában. Éjjel is, mikor kiosont vodkáért és/vagy kamillateáért.
Bár elvolt a fura mugli számítógépe előtt, amin valami érthetetlen munkát végzett Parvatinak, és az egész lehetett volna sokkal rosszabb is. Legalább volt, aki átmenetileg gondoskodjon róla, adott neki enni és kimosta a ruháit, nem egyedül kellett dokumentumfilmeket néznie, és vitatkozhattak a zenén meg mindenféle idegesítő apróságon. De arra nagyon odafigyelt, nehogy megkedvelje. Az jelentené a dolgok végét, és az, ha elkezdene Hermionén túl sokat agyalni. Például hogy mennyivel felszabadultabb volt, mint régen, nem mintha ez fontos lenne, vagy befolyásolná őt a döntéseiben. Nincs min töprengeni, szimplán jól érezték magukat hétvégén, ami főképp a táplálkozásról szólt, ettek egy szar hamburgert, egy csomó tűrhető sajtos szendvicset, meg egy rakás finom palacsintát, és ennyi. És jó ez így, semmi sem indokolja, hogy ebből hibás következtetéseket vonjon le, pláne azt nem, hogy reménykedni kezdjen valami giccses befejezésben.