Bakancslista

15.

Mire kiértek, szemerkélni kezdett az eső. Hermionéra egészen józanítóan hatott a hűvös levegő, amit az eső hozott magával. Felbámult Pitonra, és akkor már bánta, hogy kezd józanodni, mert ezzel egyenes arányban nőtt a szégyenérzete és valamiért a bűntudata is. Aztán elhatározta, hogy hagyja a francba, nem fogja ilyesmivel tönkre vágni ezt az estét. Semmivel sem tartozik Pitonnak, és ez a lánybúcsúja, tehát nagyjából azt csinál – még egyszer, utoljára –, amit csak akar. Kisebb megszorításokkal. És ő jól akarta érezni magát, mégpedig Pitonnal, elvégre megadatott az az esély, amit elképzelt, még ha a körülmények nem is a legjobbak – tekintve a kurvás szerkót és a véralkoholszintet –, de ebből kell kihozni, amit ki lehet. Végre beszélhet vele. És legalább a cefre segítségére lesz, hogy ne aggszűz nagynéniként viselkedjen...

– Sajnálom – közölte Piton váratlanul. Hermione megrázta a fejét, mint aki rosszul hall.
– Mit?
– A Weasley-dolgot. Semmi közöm hozzá. Bizonyára boldogok lesztek.
– Hát, azért mérget ne vegyen rá – dünnyögte Hermione, és lenyelte azt a kikívánkozó kérdést, hogy „miért, szeretné, ha köze lenne hozzá?”, még aztán elragadtatná magát, továbbá az sem volt tisztázott dolog, hogy ő szeretné-e, hogy Pitonnak mindehhez köze legyen. A helyzet így is bonyolult volt. Nem kellett bele plusz egy kerék, épp elég elbizonytalanító tényező volt, és ennek az estének arról is kéne szólnia, miért nem rossz ötlet Percyhez menni. De egyelőre a Jake Gyllenhaal hasonmás volt eddig az egyetlen, ami kicsit is pozitív irányba billentette a mérleget... Hermione egy röpke pillanatra fontolóra vette, hogy visszatér hozzá, mert akkor reggelre annyira viszolyogna mindentől, beleértve önmagát is, hogy valószínűleg egyenest Percy karjaiba menekülne, és saját kezűleg cipelné el az anyakönyvvezetőhöz. De aztán inkább eltekintett tőle, az egész épp elég förtelmes volt. – Köszönöm, hogy megmentett – mondta halkan. – Ha maga nem jön... – Szemérmesen elhallgatott, Piton pedig elmosolyodott, az este folyamán először.
– Akármikor.

– Akármikor? Szóval, ha le kell vakarnom magamról egy srácot, szólhatok magának?
– Csak időben szólj – tette hozzá Piton. – Menjünk!

Parvati felkapta a fejét, eddig ugyanis az utca furán csillogó kövezetét tanulmányozta Remusszal együtt.
– Tudok erre egy hamburgerest – közölte.
– Az jó. Nem is tudom, mikor ettem utoljára – találgatott Remus bambán. A mélység felé pörgő spirál valahol stagnált, dolgozni kezdett a két szem válium, és ő egészen nyugodtnak érezte magát, már majdnem jól, csak nagyon fáradtan. De egyelőre nem akart bőgni, már ezért is megérte a dolog.
– Na, ne! – csattant fel Piton. – Menjünk haza, majd kotrok neked valami maradékot a hűtőből...
– Máris összefutott a nyál a számban. Te egyébként nem vagy éhes?

– Hajnali fél három van!
– Oké. És? – értetlenkedett Remus.
– Ilyenkor akarsz kajálni?
– Komolyan, most már nem mindegy, hogy fél háromkor vagy háromkor kerülünk ágyba?!
– Én is bekapnék valamit – tette hozzá Hermione ábrándosan.
– Valami hosszú, vastag és... – nevetett fel Parvati.
– Oké, együnk – zárta rövidre Perselus, aki valami homályos okból kifolyólag megszűnt tiltakozni.

+/

Hermione mellé szegődött, Remus és Parvati pedig mögöttük botladoztak, és arról pusmogtak, miért elkeserítő az életük. Még hallgatni is szörnyű volt, ezért Hermione megpróbált csak Pitonra koncentrálni.
– Maga miért lépett le kilenc évre? – kérdezte a lány akadozva. Érezte, hogy kissé összemosódnak a szavak, és nem beszél olyan tisztán, mint szeretne, ez pedig egy kicsit zavaró volt, mert annyi, de annyi minden volt, amit szeretett volna kimondani, már ha képes lett volna megfogalmazni.
– Nem mentem sehová, csak nem csaptam akkora reklámot annak sem, hogy épp hol tartózkodom. És nem állt szándékomban visszatérni, csak Remus élete komplett katasztrófa.
– De miért?
– Tettem olyat, amire nem vagyok büszke. De hagyjuk.