Bakancslista

16.

Perselus beeresztette vendégeit a házba, és ezúttal nem tudta eldönteni, hogy a döghús vagy a furcsa helyzet miatt görcsöl a gyomra. Időtlen idők óta nem fogadott látogatókat, kivéve Remust, őt is leginkább akarata ellenére. Meg is lett a következménye. De már itt voltak, ráadásul az egész az ő ötlete volt, úgyhogy igyekezett úrrá lenni a pánikon meg azokon az idétlen gondolatokon, amik hirtelen megkörnyékezték. Például hogy vajon elpakolta-e a szennyest – valószínűleg nem –, vajon mekkora a dzsuva és a felfordulás, és egyáltalán, be van-e rendezkedve egy ekkora tömegre. De addigra mindegy volt, a háza megszállás alá került.

Parvati felé fordult, és érdekesen vegyítve a szürke és zöld arcszínt, megkérdezte, merre van a mosdó, aztán eltűnt az ajtó mögött. Remus otthonosan leroskadt a kanapéra, tenyerébe temette az arcát, Hermione pedig nézelődni kezdett. Piton villámgyorsan letépte a falról Dumbledore portréját, nehogy társalgást akarjon kezdeményezni, és a konyhába ment, hogy hozzávalókat válogasson. Ott kiakasztotta a kettes számú helyére. A rettenetes portré egyelőre aludni látszott...

Hermione a szoba közepén állt, nézelődött. Azt elsőre és a véralkoholszint ellenére is látta, hogy ez körülbelül álmai háza. Pont olyan picike, otthonos, tele könyvekkel meg cuccokkal, kényelmes, régi bútorokkal, amit ő is elképzelt magának. Nem az az ipari létesítmény, ahol hosszú percekig visszhangzik az is, ha tüsszent, és ahol horrorfilmdíszletre emlékezteti a sok cső és csupasz beton felület. Itt mindenhol lámpák álltak, a bútorokon folt hátán folt takarók hevertek, csábítgatva, hogy csak úgy belekucorodjon, kezébe vegyen egy könyvet, igyon egy finom teát, és kibámuljon a buja kertre. Fogalma sem volt, Piton hogyan tett szert egy ilyen otthonra, és főleg hogyan tudta ennyire jól berendezni. Hozzá inkább valami sötét tónusú, zárt gumiszoba illene, vagy egy kripta. Az egész ház egyszerűen cuki volt, ami elég gennyes dolog volt, főleg Pitonnal kapcsolatban, viszont Hermione nem akart többé máshol lenni. Még az is eszébe jutott, megveszi a férfitól tokkal-vonóval... vagy megöli, és elássa a kertben, ha másképp nem jut hozzá.

Aztán nézegetni kezdte a könyvespolcot, és az viszont nagyon nyugtalanító volt. Két sötét mágiával és mérgekkel foglalkozó sor után volt vagy három polcnyi Harmadik Birodalom témájú történelmi tanulmány, aztán egy jó adag Agatha Christie és valamennyi romantikus irodalom is, mintha három tök különböző személy lakna egy fedél alatt. Remélte, ez a három különböző személy nem mind Perselus testében tartózkodik, bár az sok mindent megmagyarázna... Legalul szakácskönyvek, művészi albumok (a második világháború témájában fegyverekről és járművekről), kertészkedéssel foglakozó szakirodalom és egy kötegnyi adópapír. Hermione nem igazán értette ezt a náci túltengést. Persze, ismerte és szolgálta Voldemortot, talán testhezállónak érezte.

Piton közben összeöntögette a gyomorfertőtlenítőt. Nem volt valami bonyolult bájital, hamar végzett vele, már csak az volt a kérdés, mi legyen azután. Dobja ki a két lányt az utcára? Az elég illetlen dolognak tűnt, pláne hogy gyanúja szerint Parvatinak volt egy enyhe alkoholmérgezése. Vagy várja ki, mi lesz a dologból? Fogalma sem volt, de ez tűnt a legcélravezetőbbnek... bár mi sülhetne ki, azon túl, hogy lesz egy elbaszott hétvégéje?
Mire visszatért a szobába, Parvati is előkerült, még mindig rettenetesen sápadtan. Remus meg úgy nézett ki, mint aki túlélt egy vonatbalesetet, kataton fejjel meredt maga elé. Piton már majdnem megszánta. A kezébe nyomta a gyomorfertőtlenítőt, meg két szem xanaxot egy pohár vízzel. Remus felnézett.

– Muszáj ezeket erőltetni?
– Felőlem bőghetsz is. Nekem aztán mindegy. Ott van zsebkendő. – Remus inkább bevette a gyógyszereket, lenyelte a gyomorfertőtlenítőt, aztán megkereste a betegtájékoztatót, és homlokát ráncolva olvasni kezdte. Parvati is mellé roskadt, Piton neki is a kezébe nyomta a fertőtlenítőt, meg egy pohár vizet, amit a lány igen hálásan fogadott.
– Szorongás, álmatlanság, idegesség, feledékenység, remegés, izomgyengeség, testtömeg-változás, mánia, hallucináció, düh, agresszió, ellenséges magatartás, megváltozott libidó, rendellenes gondolkodás... – sorolta Remus a mellékhatásokat. – Hú, de remekül hangzik, az ember pont ezt várja egy nyugtatótól... Nem ezekre a beteges dolgokra kéne ezt szedni?! Te komolyan meg akarsz ölni! Azt akarod, hogy tényleg elváljunk Tonksey-val? Tessék, egy agresszív állat leszek, aki képtelen... izé...