Bakancslista

14

Hermione lecsapta a pultra a koktélos poharat, és elkeseredetten Parvatira nézett. Az este kezdett határozottan szörnyű lenni. Miért nem tudott Pitonnal öt évvel korábban összefutni, vagy ha már összefutottak, minek kellett egyáltalán megszólalnia. Már épp kezdett kilábalni a bizonytalanságból, és az esküvője sem tűnt katasztrófának, erre tessék, megint csücsülhet a gödör alján, és töprenghet rajta – még cirka egy hétig –, hogy rossz döntést hozott-e, mikor igen mondott, vagy inkább mennyire hozott rossz döntést, mikor igent mondott.

És különben is, mit számít, mit mondott Piton? Mit számít, hogy egyszer csak felbukkant, és ő nem úgy viselkedett, ahogyan kellett volna? Nem is kellett volna sehogyan sem viselkedni, mert ő a leghatározottabban nem akar imponálni Pitonnak, sem semmiféle hatást gyakorolni rá... legalábbis a való életben. Különben is, ki neki Piton? Egy volt tanára, aki az iskola nagy részében egy förtelmes modorú orbitális seggfej volt, és akit jobb messzire elkerülni. Hát, ez ismételten bebizonyosodott. Csak nem értette, ha így van, mégis mi a franc szorítja a torkát úgy, mintha sírnia kéne. Csak mert... mert a világon semmi sem történt, ami ezt indokolná. Kivéve a fél tucat Cuba Librét, az nyilván megdolgozta az idegrendszerét. Elhatározta, megkeresi a Jake Gyllenhaal hasonmást, miközben nagyjából tisztában volt vele, hogy ez egy határozottan rossz döntés. De most rosszul akart dönteni. Inkább minthogy tovább tépelődjön Pitonon.

+/

– Hogy hagyhattam, hogy becipelj ide? Ez egy tinidiszkó, baszd meg! – sziszegte Piton idegbetegen, miközben megpróbálta átpréselni magát két táncoló között. Egészen kellemetlen élmény volt.
– Kapj be egy váliumot! Azzal egészen tolerálható. Jó cuccot szereztél.
– Tonksey hogyan szokott reagálni, mikor az életunt, cinikus énedet veszed elő?
– Kevésbé trágár módon, de nagyjából így, mint te. Keressük meg őket, aztán lépjünk le. Összeesek a fáradtságtól...

A bárpultnál nem voltak, csak hering módra összetapadt bulizók, a tánctér meg nagyon zsúfoltnak tűnt. Épp elég volt átverekedni magukat rajta, visszafelé már lehetetlen küldetésnek tűnt. Ráadásul, ahogy Piton oldalra sandított, látta, hogy Remus megint nyakig süppedt a depressziójába, úgy meredt maga elé, mint akin lobotómiát hajtottak végre. Letámasztotta a pult végébe.

– El ne mozdulj innen! És ne vedelj, nem kell, hogy kiüsd magad. Mindjárt jövök! – Azzal választ sem várva otthagyta. Belevetette magát a forgatagba, és ahogy itt-ott hozzáértek, Remus beszólása a váliumról már nem is tűnt annyira hülye ötletnek. Végül rálelt Hermionéra, még épp idejében, mielőtt valami végzetes történt volna...

+/

Hülye ötlet volt visszajönni, és folytatni. Hermione nem volt ehhez hozzászokva, és a szervezete elérkezett a tűréshatárához. Az az utolsó koktél nem kellett volna, a többi oké volt, de az utolsó az végleg betett neki. Hermione halványan tudatában volt, hogy Névtelenke matat rajta, ő meg tiltakozik valami keverék nyelven, tudta, hogy Parvati valahogy nincs jelen, de túl kába és fáradt volt, hogy rettegjen. Elvégre valami homályos okból, ami a Pánikból, Pitonból és Percyből tevődött össze, úgy döntött, hogy el akarja veszíteni a fejét. És sikerült. Csak arra tudott gondolni, mennyire fura, hogy csupa p betűs oka van annak, hogy végül ennyire kivetkőzött magából, és igazán azt sem tudta, melyiket utálja a legjobban. És talán élveznie kéne a dolgot, ahelyett hogy szimplán unja.
– Már elnézést! – közölte valaki. Hermione felnézett, és elsőre nem ismerte meg Pitont, mert a villódzó fények kékre, zöldre és lilára festették a haját. – A hölgy nincsen abban az állapotban, hogy ezt a visszataszító tevékenységét folytassa rajta!
– Hö... mivan? – kérdezte Névtelenke. Aztán Hermione már csak azt érezte, hogy a színes hajú kézen fogja, és magabiztosan vezeti kifelé a tömegből. A bárpultnál már megismerte Pitont.

– Jól vagy? Ne haragudj, hogy eltűntem... – lépett oda hozzá Parvati, aki váratlan és szerencsés módon előkerült.
– Hol voltál?
– Pisilni. Aztán megtaláltam Remust, és hát... nem mertem csak úgy itt hagyni... – Hermione Remusra nézett, aki még mindig maga elé meredt, és eléggé levertnek nézett ki.

Piton tért vissza négy palack vízzel, amit szétosztott köztük. A víz aztán kitisztította valamelyest Hermione elméjét, mintha szó szerint lemosta volna róla a szesz-okozta kábulatot. Legalább már tudta, hol van és kikkel. És már azt is, hogy Piton mentette meg egy szörnyű hibától, ami azt jelentette, hogy eddig az este csak szimplán kínos volt, innentől viszont szörnyű lesz. Élete végéig szégyenkezni fog, ha eszébe jut Piton. Bár talán eltűnik további egy évtizedre, és akkor lesz tőle némi nyugta.

– Jól vagy? – kérdezte most Hermione Remustól.
– Megvagyok. Hullámvasutazik az agyam. Körülbelül fél óra múlva vihogni fogok, mint egy hiéna, de most elég szar. Csak bocsánatot akartunk kérni, amiért elrontottuk a lánybúcsúdat.
– Ugyan! Legalább emlékezetes marad.
– Nem volt szép Percy ellen ágálni.
– Csak elmondtátok a véleményeteket... és jobb azzal tisztában lenni.
– Igen, de...
– Még te mondtad nekem: semmi sem kötelező – emlékeztette Remust Hermione.
– Ez így van, de ne miattunk gondold meg magad.
– Bár ennyire egyszerű lenne a helyzet...

– Na, húzzunk! – mondta Piton, és kifelé kezdte terelgetni a társaságot. Kezdett elege lenni az estéből, hogy egyedüliként ő a felnőtt, és szeretett volna inni egy vodkát, de félt, hogy akkor a dolgok még rosszabbakká válnak, ha ő sem lesz teljesen magánál. Túl sok inger érte. Eleddig otthon ült, vagy kinn kapirgált a kertben, dokumentumfilmeket nézegetett, és maximum Dumbledore portréjával állt szóba, meg szökőévenként egyszer Remusszal. Erre tessék! Egy szórakozóhelyen játszik pesztrát, ahol a basszus komoly szívritmusproblémákat okoz, és fogalma sem volt, ez hogyan történhetett, hogy melyik döntésének lett ilyen brutális következménye. Szeretett volna hazamenni, és ledögleni a kanapéra, csendben, sötétben, nyugalomban. És soha többé ki sem mozdulni. Pláne nem szóba állni Remusszal...