Bakancslista

8.

Perselus Remushoz hoppanált. Fogalma sem volt, kellemetlen és kényszerű ismeretségük mely pontján szerzett tudomást a címéről, mindenesetre, tudta, hol lakik. Vagyis laknak. De szerencsére a családja nem volt otthon, csak ő.

– Mi van? – kérdezte köszönés helyett, és kis híján átesett egy miniatűr Volkswagen Bogáron, amit gyaníthatóan Teddy hagyott a padlón. Remus felnézett rá: a kanapén kuporgott, egy kispárnát ölelt magához, és Perselus még sohasem látta ennyire kétségbeesettnek.

– Hát... gondoltam, megfogadom mindeni tanácsát – kezdte Remus reszketeg hangon –, és kezdek valamit a depressziómmal, még mielőtt végleg Tonksey idegeire megyek. Csak...

– Csak?
– Fogalmam sem volt, hogy ez ennyire bonyolult. Bár mit vártam, az agyamban kéne átdrótozni a dolgokat, és én erre alkalmatlan vagyok. Nem vagyok jó semmire. Mindig totál hülye voltam bájitaltanból.

– Azt ne mondd, hogy főztél magadnak valami antidepresszáns kotyvalékot! – hördült fel Perselus.
– De – nyögte Remus, és a tenyerébe temette az arcát, miközben rázkódni kezdett a háta. Perselus először azt hitte, röhög, csak aztán esett le neki, hogy inkább zokog. – Egy kicsit durvák a mellékhatások. Valamiből túl sokat tettem bele, vagy éppen túl keveset.

– Oké... Ne essünk kétségbe – javasolta Perselus, hiába törekedve a higgadtságra, és a penetráns gyógyszerszagot árasztó üst fölé hajolt. – Miért nem szóltál?
– Nyilvánvalóvá tetted, hogy látni sem akarsz. De megértem, ki akarna velem lenni, egy elviselhetetlen, öngyűlölő seggfej vagyok... – tette hozzá mélységesen elkeseredve. – Most zavartalak volna fel ezzel?

– Nem kell nekünk látnunk egymást ahhoz, hogy normális antidepresszánst főzzek neked. A farkasölő főzetet is remekül megoldjuk egymás társasága nélkül. Miért nem mondtad, hogy ekkora a baj, mikor legutóbb ott voltál?

– Azt hittem, tudom kezelni.
– Akkor minek főzted ezt a szart?! – förmedt rá Piton.
– Ezzel akartam kezelni. Most meg sokkal rosszabb, legszívesebben megölném magam. Eddig csak simán utáltam az egészet.

– Az végül is megoldás lenne – morfondírozott Perselus. – De ugye nem próbáltad felvágni az ereidet vagy ilyesmi?
– Még nem.
– Bevettél valami mást is?
– Nem. Csak késztetést éreztem rá. Ó, várj... múlik a roham! – Remus felnézett, a könnyei lassan elapadtak, és ugyanakkor széles, kissé kába vigyor jelent meg a fáradt arcán. – Bocs, most meg röhögni fogok.

– Vergődsz a két véglet között? – kérdezte Piton részvéttel. Remus bólintott.
– Ha így folytatódik, röhögve fogom megölni magam. Ami végül is vicces. Te, figyelj, szombat éjjel van, ne menjünk le az utcára? Bulizhatnánk egyet! Legalábbis míg jó a kedvem...

– Kösz, nem. Bár keresni kéne egy ügyeletes patikát.
– Fura fogalmaid vannak a buliról, de csinálhatjuk! Beállunk a köptetősziruptól, aztán röhögünk....
– Hol van Tonksey?

– Külföldön, egy auror-konferencián, egy ocsmányul jóképű kollégájával, akitől a hideg ráz. Teddy pedig a nagyanyjánál, szóval nem kell látniuk ezt az ámokfutást, hála az égnek. És mire visszatérnek, újra a régi leszek... ugye? – nézett fel reménykedve Perselusra. – Bár most jól érzem magam. Akár így is maradhatnék.
– Vagy halott, ha sokat hergelsz engem. Öltözz, és keressünk neked benzodiazepin tartalmú gyógyszereket.
– Benzin mi? Azt nem a mugli gépjárművekbe szokás tölteni?

– Inkább maradj itt! Nem fogom ezt a szájtépést hallgatni egész éjjel.
– Bocs, de ha te ebben a Hunter S. Thompson szerelésben lemész az utcára, azt nekem látnom kell. Kurva viccesen nézel ki! – Perselus rászegezte a pálcáját, és mire Remus akár csak felfoghatta volna, mi történik, ott találta magát szakasztott ugyanolyan hawaii mintás ingben és sokzsebes Bermuda gatyában, mint ami Perseluson is volt.
– Nézünk ki – pontosított Piton ördögi vigyorral. – És most már kussolj! – Remus kuncogott, de azért bólintott. Aztán elhagyták a lakást.