Bakancslista

12.

– Depi-Remus! – ugrott talpra Hermione, mikor végre felfogta, kit is néz. – De mókásan nézel ki! Mi van rajtad? Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte, aztán röviden megölelte a férfit.
– Ne hívj már így, basszus! Különösen most ne! Ezt a szettet pedig ez a jóember bűvölte rám. Nem vagyok benne egy Gap-modell, de mindegy. – Remus kinyúlt, és maga mellé rántotta a döbbenettől sóbálvánnyá merevedett Pitont. Erre Parvati is talpra szökkent. Egy ideig néma csendben, tátott szájjal bámulták. Annyira abszurd és oda nem illő volt, hogy lehetetlen volt normálisan reagálni rá. Piton, hawaii mintás ingben és khaki zöld Bermuda gatyában... már csak egy neonszín Converse vagy a strandpapucs hiányzott, meg esetleg egy szakadozott szalmakalap.

– Aztakurva... – futott ki Parvati száján. – Bocsánat! Elnézést! Nem úgy értettem...
– Piton professzor – biccentett Hermione higgadtan, egyelőre még mindig sokkosan a döbbenettől.
– Miss Granger... Miss Patil...
– Mi csak... – Parvati tanácstalanul elhallgatott. Fogalma sem volt, igazából mit akar közölni, de ha Pitont meglátta, az rendszerint elindított az agyában egy vészjelzőt, és ahhoz volt szokva, hogy olyankor magyarázkodni kell. Lassan a háta mögé rejtette a kezében szorongatott pezsgősüveget.
– Mit kerestek itt? – kérdezte újra Hermione, miközben nem mert Pitonra nézni. Célszerűbbnek tűnt, ha Remushoz beszél. Félt, hogy úgy bámulná Perselust, ami sértő és kínos lenne, és ebbe az elkeseredett helyzetbe nem akart belemenni. Körülbelül a következő pillanatig, akkor ugyanis mégis ránézett, és önkéntelenül bámulni kezdte... kínos és enyhén sértő módon. De nem tehetett mást. Még abban sem volt biztos, hogy ez a valóság, mert mégis mit keresne itt Piton?

– Antidepresszánst. Vagy... mit is? Gázolajat.
– Benzodiazepint – sziszegte Perselus idegbetegen. Teljesen hülye helyzet volt, amibe határozottan nem kellett volna belekeverednie, ha Remus nem lenne ennyire szerencsétlen, vagy ha elűzte volna még idejében. Akkor kellett volna kitenni a szűrét, mikor legelőször jelent meg a küszöbén, még évekkel ez előtt, akkor mindez nem történt volna meg, és ő otthon ülhetne második világháborús témájú dokumentumfilmeket bámulva. Érezte, hogy Hermione őt nézi, a tekintete szinte perzselte, de fogalma sem volt, hogy hogyan kezeljen egy ilyen helyzetet. Már túl kínos lett volna szó nélkül lelépni, de ott állni is az volt. Tudatában volt, hogy mondania kéne valamit, de legutoljára valószínűleg pontokat vont le tőle, és azt mégsem mondhatta, hogy húsz pont a Griffendéltől, büntetőmunka, és húzás vissza a körletetekbe, más meg nem jutott eszébe. Talán mesélhetne a borostyánszobáról...

– Tök jó, kaphatok? – csicseregte Parvati. – Mitek van? – Remus kiszedte Perselus kezéből a gyógyszertári papírzacskót, és belebámult.
– Xanax, Válium, Seduxen – sorolta Remus. – Ezeket mind szednem kéne? – nézett fel Pitonra.
– Nem. Nem egyszerre legalábbis. Megnézzük, melyik üt ki annyira, hogy ne menj az idegeimre. És magának minek, Miss Patil, ha szabad kérdeznem? Pláne... – megtekintette a fél üveg pezsgőt a lány kezében – alkoholra?

– Muris. Ellazít. Legalább nem leszek totál idegroncs, és nem cseszem el ennél is jobban Hermione leánybúcsúját.
– Miért, a sürgősségin lesz a buli? – kérdezte Piton rosszmájúan. Ez legalább hazai terep volt, sértegetni valakit mindig kifizetődő... – Gyomormosást terveztek? Mert akkor persze, nyugodtan.

– Úristen, maga tényleg itt van! – szakadt ki a kiáltás Hermionéból váratlanul. Egész idáig azon győzködte magát, hogy ez bizonyára csak paranoid rémálom, vagy valaki drogot csempészett a Cuba Librébe, és rém kellemetlen hallucináció. De Piton annyira Piton volt, hogy igazinak kellett lennie. – Miért van az, hogy életemben egyszer engedem el a gyeplőt, erre pont magába botlok? És így kell engem látnia?! – nézett végig a kurvás szerkón.

– Nem tudom. Mert egy országban tartózkodunk? De én kérek elnézést! További kellemes... gyomormosást! Gyere! – rántotta meg Remus karját, aztán elszörnyedve hátrébb lépett. – Teszed azt le! – Remus épp jót húzott a pezsgősüvegből, és nagyon úgy tűnt, hogy a váliumot öblítette le vele.
– Bocs, nem volt itt másik folyadék. És érzem, hogy megint jön a mélypont. Nem akarok nyilvános helyen, két volt diákom előtt bőgni.
– Jön is, ha ezt nem fejezed be.

– Mi az ördög folyik itt? – fakadt ki Hermione. A két férfi egymásra nézett.
– Te meséled el – vágta rá Piton, és tüntetőleg elfordult, pechére egy totál részeg csoport felé az aprócska tisztás másik felén.

– Hát... szóval... nem akarok Depi-Remus lenni.
– Jó, nyugi, majd csak a hátad mögött fogunk így nevezni – vigasztalta Remust Parvati, aztán ő is bevett két szem váliumot.
– Nem csak az. Elegem van magamból. Egyszerűen nem bírom ezt tovább, nem bírok már tovább ülni, és meredni ki a fejemből, miközben azon gondolkodom, milyen módszerrel öljem meg magam. Rohadtul lehangoló és már unalmas is. Szóval, felcsaptam egy bájitaltankönyvet, aztán főztem egy antidepresszánst, és most...
– Totál bipoláris lett – fejezte be Piton, és inkább visszafordult, mert egy fickó épp telehányt egy kukát. – És mivel félek, hogy megölném, egyedül meg nem hagyhatom, nehogy hülyeséget csináljon, leszedálom a francba, amíg nem kap normális antidepresszánst. Ez a rövid és megható története annak, miért bukkantunk fel ilyen váratlanul egy lánybúcsún. – Rövid csend következett, majd Piton megtekintette Hermionét. Végre rászánta magát, hogy megtegye. A legkevésbé sem hasonlított korábbi szürkés önmagára, és Pitont birizgálni kezdte valami fura érzés, amiről még nem akart tudomást venni. – Lánybúcsú? Már ennyire előrehaladott az állapota? Őszinte részvétem! – tette hozzá.

– Mármint? – kérdezte Hermione bambán.
– Hozzá menni Percy Weasley-hez? Azt hittem, a legbetegebb húzásod az volt, hogy Voldemort nyomába eredtetek öntelt Potterrel, de ez mindenen túltesz – tegezte le váratlanul.
– Most mi van? – meredt rá a lány, mert ez enyhén szólva váratlanul érte. Az elméje képtelen volt követni ezt a fordulatot. És hogyan került szóba Percy?
– Vagy a válium kezdett el dolgozni, vagy meghülyültem, de totál egyetértek a csávóval – dünnyögte Parvati.
– Csávó?! – szörnyedt el Piton.
– Tényleg? – kérdezte Hermione.

– Tudod, hogy igen.
– Percy nem olyan rossz. Tényleg! Nem értem, miért akar mindenki lebeszélni róla, tök rendes, meg minden. És nem akarok a lánybúcsúmon egy sötét parkban, két volt tanárommal azon vitázni, hogy miért hülye ötlet hozzámennem a vőlegényemhez. Ez olyan... – De nem tudta végigmondani, mert mind egyszerre kezdtek beszélni.

– Mert humortalan és merev.
– Mellette menetrend az életed. Uncsi menetrend.
– Egy unalmas, fantáziátlan, középszerű bürokrata. – Hermione csak kapkodta a fejét, egyikükről a másikukra nézett tanácstalanul.

– Nem is! Oké, a menetrend igen. És a merev egy kicsit. De ez akkor is nagyon bizarr. Magát kilenc évig nem is láttam, erre felüti a fejét itt, és közli, hogy a vőlegényem egy középszerű bürokrata.
– Nem mondhatom, hogy jó bürokrata, ha csak középszerű.
– Bürokratának nem olyan rossz. Középvezető. Maga semmit sem változott – állapította meg Hermione. Piton végignézett önmagán.
– Ezzel azért vitatkoznék.

– Miért van itt egyáltalán? Miért most? És miért így? És... – fakadt ki Hermione, de aztán elhallgatott, mert igazán ő maga sem tudta, mit is akar közölni. De leginkább azt, hogy Pitonnak nem volt joga feldúlni a lelki békéjét a megjelenésével, mert ez nem fair, hogy éveken át lapít, erre pont egy olyan estén bukkan fel, mikor Hermione nem egészen ura önmagának, és tevőlegesen is a közelébe került annak, hogy megcsalja a vőlegényét, és mikor pont egy pengeélen egyensúlyozik a pánik és nem pánik határmezsgyéjén... de ezt ennyi cefrével még megfogalmazni sem lehetett, nemhogy kimondani.
– Ügyeletes patikát kellett keresni, a park túloldalán meg van egy. De nem egészen értem... – kezdte Piton, de a lány leintette.
– Na, azt hiszem, én inkább iszom még egy Cuba Librét, mielőtt az este még aberráltabb lesz. Kilenc év múlva találkozunk! – vetette még oda valami homályos okból kifolyólag, majd elszántan megindult arrafelé, amerre a szórakozóhelyet sejtette, nyomában Parvatival.