Bakancslista

20.

Hermione szomorúan gubbasztott Parvati kanapéján, míg a lány a kávéval foglalatoskodott odakint. Hermione szerette ezt a lakást, még az otthonos rendetlenségét is. Picike volt, enyhén lelakott, félig-meddig tetőtéri, meghitt zugokkal teli, a bútorok is régiek voltak, de kényelmesek, és minden létező felületet elborítottak Parvati cuccai. A divatos ruhái, amik folyton, mindenhol ott voltak, hiába volt óriási beépített gardróbja, a sminkcuccai, parfümjei, könyvei, emléktárgyai a polcokon, poharak és újságok az összes sík felületen, képek a falon, mindenféle stílusban... sokkal meghittebb volt, mint a steril gyárbelső. Kezdett gyűlöletes helyként gondolni az otthonára, és remélte, hogy az esküvő után majd egy unalmas, középosztálybeli, kertes házra cserélik. Az legalább valóban otthonos lesz, nem csak egy hely, ahol tartózkodik. Rossz érzés volt, hogy akárki lakásában jobban érzi magát, csak odahaza ne kelljen lennie. Bár eddig Piton házikója vitte a pálmát... azt szerette volna magáénak, akár Pitonnal együtt is.

Utálta ezeket a gondolatokat. Eddig jól elvolt a cinizmusával, de a szíve mélyén arra vágyott, hogy ne legyenek kétségei. Hogy az esküvő neki is ugyanazt jelentse, mint Percynek, és izgulhasson azon, hogy milyen lesz, töprenghessen szép nyugodtan, teljes átéléssel csipkés ruhákon és porcelánon, ahelyett hogy azon töpreng, akarja-e. Akarta, hogy akarja, ha ennek volt bármi értelme. Hülye, értelmetlen viták! Nem is igazán tudta eldönteni, hogy sírni vagy nevetni kéne az egészen, esetleg tenni rá magasról... nem tudta, mit is várt, hogy Percy majd azt mondja, hogy oké, baby, húzzunk, csak előbb sodrok egy spanglit?! Eleve provokáció volt az egész... vagy kétségbeesett kísérlet arra, hogy kihozzon valami jobbat a rózsaszín unalomból, ami körbe veszi.

Eleve már azt jó lett volna eldönteni öt nappal az esküvő előtt, hogy ki akar-e lépni a rózsaszín unalomból, vagy inkább belefulladni szépen, nyugodtan, és élni egy elfogadható életet. Fogalma sem volt, miért most őrült meg, és kezdte gyűlölni magát miatta, Remushoz hasonlatosan. Miért nem húsz évesen jött rá a bulizhatnék, mikor még nem lett volna tétje? Akkor bezzeg ült a tankönyvei fölött, beleolvadva a környezetébe, mint egy gekkó. Egy szürke gekkó.

Parvati letett elé egy csésze finom, kolumbiai kávét, ő pedig belekortyolt.

– Beszélnem kéne Remusszal, de tudjuk, hol van, és nem akarom zavarni őket – sóhajtotta.
– Nem csinálnak azok semmi olyasmit, amit meg tudnál zavarni.
– Nem azért... csak mégis, fura lenne a nyakukon lógni. Tegnap jöttünk el... ez olyan, mintha nem tudnék nélkülük élni.
– Miért Remusszal? Imádom, de ha vele beszélek, utána általában hosszasan elgondolkodom az öngyilkosságról – felelte Parvati elgondolkodva. – Bár néha feldob, hogy mennyire maga alatt van. Rajtam is túltesz, és ez megnyugtató.
– Ő az egyetlen, aki tíz évet lehúzott ugyanazon partnerrel egy háztartásban, és még mind a ketten élnek, és nincsenek megháborodva. Meg a szüleim, de anyát nem akarom erről kérdezni. Szerinte Percy rendes fiatalember... már önmagában ez indokolná, hogy hagyjam a francba az egészet, és keressek egy bőrdzsekis szemétládát.

– Miről akarsz beszélni vele?
– Nem tudom... hogy érezte-e úgy valaha, hogy megfojtaná és elásná Tonksot. Vagy hogy a vitáknak vége lesz-e egyszer. Hogy túl lehet-e élni egy házasságot, vagy öljem meg magam még előtte?
– Hát, ha ez segít, én éreztem már úgy, hogy elásnám Harryt, de én előtte szívlapáttal terveztem agyoncsapni.
– Kicsit megnyugtat, de az az igazság, hogy ti nem éltetek együtt olyan sokat. Nekem Remus tapasztalata kéne... mert te hirtelen felindulásból tetted volna, engem pedig a megfontolt szándék érdekel.
– Hát, rácsöröghetek... – vont vállat Parvati. – De a válaszai az állapotától függenek, szóval nincs rá garancia, hogy utána nem érzed úgy, hogy sírnod kell.

– Mármint... telefonon? – hökkent meg Hermione.
– Skype. Telepítve van a gépén a hülye mugli ügyfelek miatt. Van egy-kettő, velük pedig képtelenség kandallón át dumálni. Meg hát a franc térdeljen a kandalló előtt, mint egy túlbuzgó kéményseprő, ha ülhetek az édesem előtt is, nem? – simított végig a saját gépén szeret-teljesen, mintha házi kedvence lenne.
– Inkább hagyd. Nem szeretném, ha Piton is hallaná. – A dolog túl bizonytalan kimenetelű volt, és Hermione félt, hogy ha Piton megint győzködni kezdené, illetőleg kellemetlen beszólásokkal és kérdésekkel elgondolkodtatná a jövőjét illetően, ő elcsábulna, kútba dobná az egészet, és beállna egy hippitanyára füvet termeszteni. De lehet, hogy az is elég lenne, hogy szimplán jelen van. – Majd ha egyedül lesz, elkapom és kifaggatom.