Bakancslista

2.

Perselus még sohasem élvezte annyira az életét, mint azon a nyáron. Ritkulófélben voltak a házassági ajánlatok, amikkel még így az eseményeket követően kilenc évvel is rendszeresen bombázták egyedülálló boszorkányok – és néha varázslók is –, és a jóval szórakoztatóbb halálos fenyegetések is jócskán megcsappantak.

Kezdett kilábalni a depresszióból, a poszttraumás stressz-szindrómából és némiképp az öngyűlöletből is. Nem kellett emberek közé mennie, ha nem akart, kapott valamennyi „nyugdíjat” a roxforti működése után, és valami apanázst az államtól a háborúban tanúsított hősies magatartására tekintettel, és volt némi saját jövedelme is, ugyanis bájitalokat főzött megrendelésre, szigorúan postai úton történő kézbesítéssel.

Perselus akkor fogadta meg, hogy soha többé nem tesz semmi olyasmit, amihez nincsen kedve, mikor Nagini fogai a nyakába mélyedtek. Ha a másokért való brusztolás ilyen kellemetlen mellékhatásokkal jár, ő köszöni, de nem kér belőlük többet. Bár akkor úgy tűnt, ehhez már amúgy is késő.

Évekig kesergett aztán a kútba esett halálon. Minden lényegesen könnyebb lett volna, ha halálos sebet kap, nem csak egy ocsmány hegtetkót, de aztán lassan beletörődött, hogy ez van, és ha már ez van, azt meg lehet próbálni kényelmesen eltölteni. És úgy vélte, élete első harminchét éve épp elég szívás volt, a második harminchetet úgy tölti el, ahogyan csak tetszik, ha ahhoz van kedve, akkor fel sem öltözik reggel. Általában nem is tette.

Épp itt volt az ideje, hogy valami szétbarmolja az életét. Perselus ezzel nagyjából tisztában volt.
Igazán meg sem lepődött, mikor Remus megjelent a küszöbén egy vulkánfíber bőrönddel és a szokásos nyúzott ábrázattal.

‒ Nem veszek semmit – jelentette ki Perselus a bőröndre pillantva, és úgy tett, mint aki becsapni készül az ajtaját.
‒ Marha vicces!
‒ Lehetne, hogy visszafordulj a küszöbömről, és kibékülj a feleségeddel?
‒ Persze, a kedvedért bármit. Még valamit? – kérdezte Remus morózusan.
‒ Ezúttal mi történt?
‒ Csak a szokásos – sóhajtotta a másik kimerülten. Piton végül beeresztette. Remus ledobta a bőröndjét, aztán elterült a kanapén, behunyta a szemét. – Kösz – sóhajtotta halkan. Piton vállat vont.

Fogalma sem volt, pontosan milyen viszonyban vannak ők ketten. Barátok biztosan nem voltak, már a szó normális értelmében, de Remus időnként megjelent a küszöbén, és ő kényszerből istápolta. El akarta űzni, de valahogy mindig megszánta a nyomorultat.

Ráadásul egy generációból, egy alomból származtak, ugyanazon a szarságon mentek keresztül mindketten, amiről következetesen nem beszéltek, szóval még mindig Remus volt az, akivel a leginkább megértette magát. És így az események után évekkel értelmetlennek tűnt ugyanúgy gyűlölni, mint fiatal korában. Nem is érzett elég erőt magában olyan erőteljes érzelmekhez, mint a gyűlölet. Dumbledore falon lógó portréja is kényszerítette őt, hogy szóba álljon Remusszal. És inkább vele, mint akárki mással. Csak Remus – vele ellentétben – még nem gyógyult ki a depresszióból, és nagyjából esély sem volt rá, hogy valaha is kigyógyul. Bár ő legalább a legtöbb esetben normális ruhát hordott...

‒ Mi volt otthon? Tonksey berágott?
‒ Nem igazán – vont vállat Remus. – Csak látom rajta, hogy fáradt. Előléptették, egy csomó munkája van, ott van Teddy, és gondoltam, jól jönne neki egy kis pihenés, mikor nem a hülye képemet kell bámulnia.

‒ És ezért bámuljam én? Hát, kösz.
‒ Nem halsz bele, ha évente egyszer beszélsz valakivel.
‒ Beszélek az igazgatóval...

‒ Egy portréval társalogsz alsógatyában és fürdőköpenyben. Bocs, de néha azt gondolom, humanitárius cselekedet téged meglátogatni. – Remus feljebb tornázta magát a kanapén, Piton pedig végignézett magán. Nem is volt olyan vészes a helyzet. Igaz, hogy felöltözni nem szeretett, mert egy életre elege lett a zárt ruházatból, de minden nap borotválkozott, vagy legalábbis minden héten.

Bevonszolódott a konyhába, jeges teát töltött két pohárba, szórt hozzájuk jeget és rumot, aztán bevitte, lecsapta Remus elé.
‒ Nesze!
‒ Kösz! – Remus belekortyolt, aztán jólesően nyújtózott. – Ó! Hallottam valamit.

‒ Minthogy van füled, ez úgymond elkerülhetetlen...
‒ Fogd be! Képzeld, Hermione Granger hozzámegy Percy Weasley-hez.
‒ Ah, esküvő, de csodálatos – jegyezte meg Dumbledore portréja.

‒ Milyen megfontolásból? – kérdezte Perselus borzadva. – Miért megy hozzá akárki Percy Weasley-hez?
‒ Honnét tudjam? Miért megy hozzá akárki akárkihez? Csak úgy. Gondolom, nem volt jobb ötletük arra a szombatra. – Hallgattak egy sort, itták a teát, és kerülték az igazgató portréjának tekintetét. – Mikor lettünk mi ennyire cinikus állatok? – kérdezte végül Remus lehangoltan.

‒ Én akkor, mikor összehozott a sors Sirius Blackkel és James Potterrel. Nem... korábban történt. Mikor apám eltörte az orrom. Te, gondolom, belefásultál a dolgokba.

‒ Örülnöm kéne. Kedvelem Hermionét.
‒ És? A kettőnek mi köze egymáshoz?

‒ A házasság szép dolog. Sok boldogságot szokás olyankor kívánni, ha nem tudnád.
‒ El is szokott kélni a sok jókívánság. A házasságok borzalmasak – jelentette ki Perselus szenvedéllyel. – Szóval, ha kedveled Hermionét, akkor a lehető legőszintébb reakció az, hogy most borzadsz és szomorkodsz. Még engem is megvisel egy kicsit.

‒ Miért? Te nem kedveled.
‒ De nem is gyűlöltem. Miért akarnék neki ennyire rosszat?
‒ Összeillenek.

‒ Össze egy frászt! – csattant fel Piton. – Hermione az Hermione, Percy meg egy karót nyelt, idióta nyárspolgár, nincs semmi humora, képtelen bármit is lazán venni. Pokoli élete lenne mellette. Hermionénak nem rá van szüksége, mellette még inkább neurotikussá válna, becsavarodna, és a végén savanyú aggszűz lenne belőle.

Kis csend lett a kirohanást követően, mialatt Remus gyanakodva méregette őt, Perselus pedig került a tekintetét, de mivel Dumbledore portréját is kerülte, ezért kibámult a gazos kertbe, és megállapította, hogy a napokban valamikor gyomlálnia kell.

‒ Lehet egy indiszkrét kérdésem? – kérdezte végül Remus.
‒ Lehet, de akkor felhívom a nejedet, hogy vigyen haza.
‒ Próbálkozhatsz, barátocskám, de Tonksey nem fog hazavinni. Örül, hogy megszabadult tőlem pár napra.
‒ Lehet, hogy nadrágot momentán nem hordok, de attól még simán leátkozom a hülye fejedet a helyéről.

‒ Volt köztetek valami? – bökte ki Remus.
‒ Igen, volt – ismerte be csendesen Perselus, aztán gonoszul felnézett. – A tanári asztal, seggfej. Mit gondolsz te rólam?

‒ Azt, hogy kicsit túlreagáltad az eljegyzésük tényét. – Piton vállat vont.
‒ Igazából kedveltem. Sosem mondtam neki, és másnak sem, és ha elkotyogod, többé nem kell a vérfarkasságodon aggódnod, de tényleg kedveltem.

‒ Okoskodó eminensnek tartottad – igazította helyre Remus.
‒ Mardekáros etika – legyintett Piton. – Mit kellett volna tennem? A Mardekár ház feje voltam, és ő okosabb volt az összes diákomnál. Nem kivételezhettem vele. De Percynél mindenképp jobban érdemel. Sajnálom, hogy mellette kötött ki.
‒ Kicsit én is – ismerte be Remus.

‒ Most hogy engem kiveséztünk, mi bajod van Tonksey-val? Csak hogy tudd, a két kezedet összetehetnéd, amiért behúztál egy olyan nőt – jegyezte meg Piton gonoszul.
‒ Tudom, pont ez a bajom. Tegnap összevesztünk valami marhaságon, és most nem akarok a szeme elé kerülni. Hátha elfelejti, mekkora barom tudok lenni...
‒ Ezért gondosan elszöktél otthonról, gondolom nem is szóltál, szóval túl azon, hogy valamin megint behisztiztél, még rá is hozod a frászt azzal, hogy eltűntél. Gratulálok.

‒ Akkor most mit csináljak? – kérdezte Remus tanácstalanul.
‒ Vegyél neki sárga rózsát!
‒ Miért sárgát?
‒ Mert az szép! Na, húzzál már! – kiabált rá Perselus, és az ajtó felé hessegette Remust, a küszöbön kezet ráztak, aztán a férfi elhoppanált, Piton pedig visszaroskadt a kanapéra.

‒ Ez szép volt tőled, fiam – szólt Dumbledore portréja. – Büszke vagyok rád.
‒ Legyen szíves, fogja be, igazgató úr.
‒ Mit szándékozol tenni Miss Granger esküvőjének ügyében?
‒ Majd átfutok a széksorok közt, és azt rikoltozom, hogy „tiltakozom”! Semmit. Ha hozzá akar menni ahhoz a fajankóhoz, akkor menjen. Küldök nászajándékba egy válóperes ügyvédi névsort.
‒ Azért ezt gondold át. – Ebben maradtak, de Piton eltökélte, hogy csak azért sem fogja átgondolni.