Bakancslista

23.

Hermione már egészen emberi lénynek érezte magát, mikor bő húsz perccel később leült a konyhaasztalhoz, és ahhoz képest, hogy rettegett a szájába venni bármit is, meglehetősen jólesett neki a reggeli. Aztán eszébe jutott, hogy beszélni akart Remusszal a házasságok természetéről, úgyhogy a keresésére indult. Parvati kinn volt a teraszon, napozott vagy kiájult, Piton pedig a bájitalüstje fölött görnyedt. Újabb variációt kellett főzni, mert a mostani enyhén szólva katasztrofálisan sikerült, és kezdett szégyenkezni. Hermione nem is szólt hozzá, nem akarta megzavarni, bár érdekelte, miben mesterkedik.

Remusra a nappaliban lelt rá, félholtan a fáradtságtól. Ez volt eddig a legrosszabb variáció, amit kapott, lerántotta a mélybe, úgy érezte magát, mint akin áthajtott az úthenger, és szeretett volna meghalni. Semmi másra nem volt képes, mint hason heverni a kinyitott kanapén, keresztben, ahogy eldőlt, és arra sem maradt ereje, hogy valami kényelmesebb pózt vegyen fel.

– Remus? Alszol? – szólította meg Hermione halkan, hogy ha alszik, ne verje fel.
– Nem.
– Minden oké?
– Ühüm...
– Csak... beszélni szerettem volna veled. Ha ráérsz – tette hozzá Hermione.
– Miről? – nyögte a férfi, de főképp a párnának beszélt, alig lehetett érteni belőle bármit is.
– A házasságról. De jól vagy? Mert őszintén, nem úgy tűnik.
– Perselus kiütött azzal a szarral. Minden oké, előbb-utóbb elmúlik. Csak ne engedj éles vagy szúrós tárgyak közelébe! – Megfordult, feltápászkodott, de elég ijesztően festett.
– Nem muszáj most, ha nem vagy jól.
– Én sosem vagyok jól, ez a probléma. – Remus egy intéssel helyre rakta a kanapét, hogy le tudjanak ülni. Kiment a konyhába, és főzött maguknak egy méregerős kávét, hogy magához térjen, aztán visszament a lányhoz. Leültek a kanapéra, és csokis kekszet ettek a kávéhoz. – Miről is szeretnél beszélni? – kérdezte végül.

Hermione hosszasan hallgatott. A fejében olyan tiszták voltak a kérdések, de valahogy hülyén hangzott volna, ha kimondja. De Remus volt az egyetlen házas barátja, Ront leszámítva, de Ron undorítóan boldog és öntelt volt, őt semmi kedve nem volt erről kérdezni, ráadásul Percy öccse. Remusról legalább tudta, hogy nem fogja kinevetni.

– A bizonytalanságról, azt hiszem. Meg hogy normális-e, hogy néha... illetve általában azt érzem, hogy fel akarom adni az egészet, és... unom a vitákat, amik igazán nem is viták, csak ilyen triviális ostobaságok, és... néha úgy érzem, utálom Percyt. És fogalmam sincsen, mihez kezdjek. – A végét már csak suttogta. Még sohasem mondta ki, magának sem nagyon fogalmazta meg ezeket, úgy gondolta, ha eleget tagadja, majd automatikusan elmúlik, és visszakap a régi életükből valamennyit. Bár az sem volt tökéletes, de elviselhetőbb volt, mint ez.

– Nem szívesen adnék tanácsot. Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj... – Hermione bólintott, tudomásul vette, bár a szíve mélyén arra vágyott, hogy valaki mondja meg végre, mihez kezdjen, hogy menjen vagy maradjon. Egy konkrét igent vagy nemet akart, és Remustól el is tudta volna fogadni. – Nincs két egyforma kapcsolat – kezdte Remus, de Hermione közbe vágott.
– Tudom, hogy a tiétek más, mint a miénk, de senki mást nem kérdezhetek erről.
– Azt kérded, mindez normális-e?
– Igen.
– Normális.

– Ohh – hökkent meg Hermione. Kicsit abban reménykedett, hogy Remus azt mondja, nem az, és a házasság az olyan, mintha az ember átszökdelne a szivárvány alatt, és odaát minden csodás. Erre tessék, így kérjen tanácsot az ember. – Majdnem minden, amit érzel, normális és természetes. De nem biztos, hogy jó.
– Tudom, hogy nem jó, éppenséggel rohadt szar. Ezért is vagyok bajban.
– A házasság nehéz, néha csak csinálni kell, és semerre sem nézni, aztán túllendülsz a szar szakaszon.

– De a viták... érezted már, hogy valahogy nem is arról van szó? Mintha több rétegük lenne? És mikor azt mondom Percynek, hogy legyen kicsit spontánabb, igazából azt akarom mondani, hogy egy elviselhetetlen, görcsös, sznob seggfej, utálom a lakását, és... ilyesmi – cincogta zavarban.
– Persze. Folyton. Vannak az alapkonfliktusok, amiket alig bírsz elviselni, de nem tudod megoldani, meg van a felszín. Egy házasság... kívülről egészen más, mint belülről. Soha senki sem fogja tudni, igazából min veszekedtek, néha még ti magatok sem. Egy idő után egészen profin lehet űzni a házastársi háborúskodást és szemétkedést... csak vannak azok a mélyen tenyésző témák, amik jobb ha szóba sem kerülnek, kivéve akkor, ha éppen igazán, mélyen és őszintén gyűlölöd és bántani akarod a másikat. Akkor beveted a nehéztüzérséget. De annak rettenetes ára van.