Bakancslista

17.

Hermione megvárta, míg Remus és Parvati kiájulnak, aztán kilopakodott Pitonhoz. A férfi egy karosszékben ült, feltette a lábát a korlátra, és az eső-áztatta kertet bámulta tanácstalanul.

– Zavarom? – kérdezte Hermione, és megborzongott. Egészen hideg lett, de napfelkelte előtt mindig lehűl a levegő, rajta pedig az a minimális anyagmennyiségű szoknya és felső kombináció volt csak. Piton igyekezett nem kiéhezetten bámulni, inkább intett a pálcájával, és odalebegett egy pokróc, a lány pedig beleburkolózott. – Köszönöm. Sajnálom, hogy...
– Nincs semmi gond. Én akartam, hogy ide gyertek. Ülj le! – húzott ki neki egy másik karosszéket. Hermione beleereszkedett, és csak bámulta a szürkés derengést, a dolgoknak kezdett körvonala lenni. A kert tényleg buja volt, tele növénnyel, és olyan zöld, hogy az még a szürke félhomály ellenére is látszott.

– Nagyon szép ez a ház. Imádom – vallotta be a lány. Valahol el kellett kezdeni a társalgást, ez meg aknamentes terepnek tűnt. Piton hökkenten bámult rá.
– Hát, ez egy romhalmaz, de azért köszönöm. Nagyapám halála óta ugyanilyen állapotban van.
– Dehogy az! És inkább élnék egy ilyen romhalmazban, mint ott, ahol most lakom. Az meg egy procc sz... vacak – nyelte vissza a káromkodást. Kezdett józanodni, és ilyen dolgokat kimondani nem ildomos.
– Akkor miért... – Hermione nem engedte, hogy végigmondja.
– Percy választotta. Már megvolt neki, mikor én hozzá költöztem.

Némi csend lett, mialatt Piton a mellette ücsörgő lányt tanulmányozta fél szemmel. Fel kéne tennie neki egy rakás intim kérdést, de nem tudta, érdemes-e vagy hogy neki egyáltalán van-e joga hozzá. Gyanította, hogy nincsen. De azért mégis kibökte, nem utolsó sorban azért, mert nem értette ezt az egészet.
– Miért Percy Weasley? Már bocs, de nem úgy tűnsz, mint akit poroltóval kéne lelocsolni, úgy lángol a szerelemtől... néha inkább úgy tűnik, kifejezetten borzadsz tőle. Érthető okokból.

– Nem tudom – vont vállat a lány. – Megszokás. És nem utálom. Talán szeretem is. Nem gondolkodtam el ezen, míg meg nem kérte a kezem. Csak úgy együtt voltunk.
– De miért nem?
– Gondolom, mert féltem a válaszoktól. A kapcsolatunk... hát... az elején még egészen jó volt, aztán olyan láthatatlanul laposodott el, hogy észre sem vettem, csak mikor... hát most. És akkor rádöbbentem, hogy nem is biztos, hogy én ezt akarom. Most meg már késő.

– Már miért lenne? – kérdezte Piton döbbenten.
– Nem fogok egy ekkora esküvőt most lemondani, az akkora szemétség lenne, de komolyan. Ez csak pánik. Percy rendes férj lesz, tudom. Lehetne rosszabb is.
– Ez nem túl griffendéles hozzáállás. Lehetne rosszabb? Gondolom, ha még merevebb lenne, és nem a jó értelemben, vagy ha verne... Vagy ha kurvázna, bár azt nem nézem ki belőle. Esetleg ha impotens lenne? – kérdezte Piton rosszkedvűen. Ilyen hülye érvet sem hallott még a házasság mellett... bár a legtöbb házasság tényleg hülye érvek miatt köttetik, a fickó nem pernahajder, a csaj nem bányarém, ez a legtöbbször elég szokott lenni, és a számlát úgyis később kell kifizetni. Mire rájönnek, hogy ez nem feltétlenül elég, már tolják ketten a szekeret, át a mocsáron, aztán jól beleragadnak. Sajnálatos módon az ő szüleinél még ez a két minimális elvárás sem teljesült, az apja egy brutális szociopata volt, az anyja pedig... arra még gondolni sem szeretett a szégyen és lelkifurdalás gyomorfacsaró egyvelege miatt.

– Hát, igen. Lehetne rosszabb, higgye el. Mindig lehet rosszabb. És a szőke hercegre úgyis hiába vár az ember lánya... vagy épp a feketére – sandított Hermione Pitonra, de többet nem mert mondani, nem érezte elég felkészültnek magát, hogy szóba hozzon bármit a régi dolgok közül. Abban sem lehetett biztos, hogy Piton egyáltalán emlékszik, bár erre utalt, hogy lazán tegezte őt. – És végül az ember beéri egy kevésbé gázos esettel is... jobb híján – tette hozzá.
– Ne érd be a dolgok felével! Percy nem illik hozzád – mondta Piton csendesen. Hermione rá meredt, de a férfi konokul nem nézett felé, csak a lassan világosodó kertet bámulta.