Bakancslista

5.

Hermione már otthon volt, és elkeseredetten ácsorgott az ipari acél konyhában. Borzadt a gondolattól, hogy előszedje a mirelit csirke darabjait a fagyasztóból, valahogy Patrick Batemannek képzelné magát tőle. Sehogyan sem tudta kiverni a fejéből Remus csöpögősre lágyult tekintetét, amit a feleségére vetett. Egyáltalán nem úgy nézett rá, mint egy megoldandó aktára vagy jó vastag jelentésre, mint ahogy érzései szerint Percy néha őrá tekint. De az is lehet, hogy ezt is csak a pánik mondatja vele. Lassan már közös életük minden steril pontján rémeket vizionál, és azért odáig nem akart eljutni, hogy feltételezett dolgok miatt egyenesen meggyűlölje Percyt. Azt azért nem érdemelné.

Hermionénak már amiatt is lelkifurdalása volt, hogy nem lelkesedik kellőképpen az évtized lagzijáért. Talán a popkultúra elemei tehetnek róla, a romantikus filmek és társaik, ahol férfiak csak úgy dalra fakadnak a lány ablaka alatt, és talán ilyen irreális elvárásai keletkeztek Percy felé is, amiről a nyomorult nyilván nem tehet. De Hermione nem is azt várta, hogy Percy majd Bryan Adams-i magasságokba törjön, és egy szál gitárral elénekelje neki, mit tesz egy férfi, ha igazán, igazán szeret egy nőt. Bár... rohadt jó lett volna.

Már éppen rászánta magát, hogy mégis felboncolja a nyers csirkét egy szikével, mint Scully ügynök, mikor nyílt a bejárati ajtó, és Percy türemkedett be rajta. Hermione futólag elmosolyodott. Percy letette az aktatáskáját, végigszántott vörös üstökén, és fáradtan visszamosolygott.

– Át kéne beszélnünk az ültetést – közölte köszönés helyett. Hermione összeborzadt. Legszívesebben elütötte volna valami idióta poénnal a muskátlikra vonatkozóan, de nem merte megkockáztatni. Helyette a csirkére mutatott, demonstrálván, hogy mennyi dolga van.

– Főznöm kéne, és hulla fáradt vagyok. A rohadék főnököm teljesen kiszipolyozott.
– Az... én vagyok... nem? – kérdezte Percy bambán.
– Nem, te a vőlegényem vagy, a főnököm pedig legtöbbször egy kiállhatatlan, munkamániás Percy Weasley, aki folyamatosan óberkodik.
– Ohh. Ne haragudj! Csak tudod, nem akarom, hogy megvádoljanak, hogy kivételezek veled.
– Pedig azt hittem, ha lefekszem a főnökkel, azzal jár némi kiváltság – sóhajtotta Hermione színpadiasan. Percy felhördült, és úgy hőkölt hátrébb, mintha a lány valami becsületsértőt mondott volna.

– De Hermione!
– Bocs – tette fel a kezét a lány. – Nézzük azt az ültetést. – És mivel nem tudott ellenállni a kísértésnek, végül mégis hozzátette: – Csak legyen akkora cserép, amibe még Muriel nénikéd is belefér...

Percy gyanakodva bámult rá. Összevonta a szemöldökét és a konyhai neon agresszívan csillogott a szemüvegén.
– Valami gond van?
– Nincs. Ültessünk!
– Csak mert valahogy az az érzésem, mintha nem lelkesednél.
– Ó, dehogynem! Megvan már a ruhám is meg minden.
– De ha szóba hozom az esküvőt, te vagy elmenekülsz, vagy félszavas válaszokat adsz. Nem akarod, hogy tökéletesen sikerüljön? – kérdezte Percy szomorúan. Hermione pedig nem értette, mikor cseréltek szerepet. Rendszerint a csajok nyaggatják agyon a vőlegényeiket ezekkel a kérdésekkel. Neki kéne Percyn lógnia a porcelán-fogat-vonós négyes triász miatt.

– Dehogynem – felelte végül, némi habozás után. – De tényleg olyan fontos, hogy tökéletes legyen? Nem elég, ha szimplán csak jó?
– Mindenkinek jól kell éreznie magát, és nem lehetnek benne csúszások. Ez életünk legfontosabb napja. Muszáj megszervezni. Azt hittem, te is szeretsz szervezni.
– Hát én is – sóhajtotta Hermione. Régebben szeretett is, csak amit ő megszervezett, azt Percy átszervezte, és ettől leszokott róla, hogy ő szabjon irányt az életüknek. Megvolt a menetrend, ami alapján éltek, és ő elfogadta.

– Na, jó! – Percy leült egy bárszékre, pontosabban felkapaszkodott rá. – Látom, hogy valami nem stimmel. Szerintem ezt most beszéljük meg, mielőtt nekilátunk az ültetésnek. Szeretném tudni, mi a gond. – Összeérintette az ujjai hegyét, pont mint az irodájában szokta, és szemüvege fölött Hermionéra tekintett. A lány is felmászott egy székre, és kényelmetlenül keresztbe tette a lábait.