Bakancslista

18.

Perselus arra ébredt, röpke három és fél órányi alvás után, hogy valaki megengedte a vizet a konyhában. Felült, riadtan körbe kémlelt, és bár nem ivott tegnap, mégis csak lassan szállingóztak vissza az emlékek, a gyógyszer, az eső, a hányás, a sírás és a furcsa, gondolatébresztő, hajnali társalgás.

Felkelt, és nem bírván szakítani évtizedes hagyományával, beburkolózott a meghatározhatatlan színű – valaha barna csíkos – és állagú köntösébe, úgysem maradt több tiszta holmija, aztán kiballagott a vendégeihez.
Aztán lefagyva megállt. Érzékelte ugyan, hogy máshová illene néznie, el kéne fordulni, vagy behunyni a szemét és a többi, de az volt a sajnálatos helyzet, hogy Hermione kitakarózva feküdt, és az a póló, amit a minimális ruháiból bűvölt, nos, az a kelleténél feljebb csúszott. A látvány egészen kellemes, bár meglehetősen felkavaró volt, és megengedhetetlen gondolatokat eredményezett. Piton nem volt efféléhez szokva, jó ideje nem volt már része ilyesmiben. Egy ideig tehetetlenül, sóbálvánnyá merevedve bámulta, majd mély levegőt vett, és szigorúan feljebb rántotta Hermionén a pokrócot, nem tűrhette az ilyen léhaságot és azt sem, hogy csak úgy kizökkentsék a higgadt és megfontolt távolságtartásából. Aztán sürgősen távozott a konyhába.

Remus a konyhaasztal mellett gubbasztott, a tenyerébe temetve az arcát.
– Ugye nem bőgsz? – kérdezte Perselus borzadva. Egy férfi ne sírjon, pláne ne mások konyhájában. Remus megrázkódott, nem számított senkire, és ahogy felemelte a fejét, már Piton is megállapíthatta, hogy nem sír, csak simán rémesen néz ki.
– Nem, azt hiszem, ahhoz működnie kéne a limbikus rendszernek, de egyelőre semmi. Mit adtál te nekem? Olyan, mintha fejbe vágtak volna egy palacsintasütővel. Mintha én lennék Roger Nyúl.
– Ez benne a lényeg. Különben meg ne berzenkedjél, Roger Nyúl olyan nőt húzott be, mint Jessica Rabbit. Mit keresel itt kinn?
– Félmeztelen fiatal nőcik vettek körbe, és sértegették az intim szférámat, úgyhogy azt tettem, amit ilyenkor kell: leléptem. Gondoltam, csinálok reggelit, de még nem bootolt az agyam, pedig rendszerint pöccintésre indul. Totál leamortizáltad...

– Betakarhattad volna, mielőtt lelépsz!
– Kit?
– Hermionét. Így nekem kellett. Kellemetlen volt, mintha leskelődő szatír lennék...
– Én kérek elnézést, de engem Parvati sarkallt azonnali távozásra. Őt betakartam, aztán igyekeztem sehová sem nézni. Ne beszéljünk erről, de soha többé! Ők a diákjaink voltak, a lányaink lehetnének és nincsenek beszámítható állapotban. Mármint nem kettőnk lányai, hanem valamelyikünké külön-külön. – Piton bólintott, ha muszáj lett volna, ő is így összegzi a tényeket. Éppen ezért innentől kezdve neki tök mindegynek kell lennie, Hermione kihez megy hozzá és mikor. A fűszeres polca felé fordult, és egy fiókból előhalászta a régi bájitaltankönyvét, felcsapta az antidepresszánsnál.

– Kösz, hogy vállalod ezt – mondta Remus halkan. Piton vállat vont.
– Ezzel büntet engem a sors. És inkább ez, mint harminc év Azkaban. – Kiválogatta azokat, amiket legelőször a főzetbe kellett tenni, aztán elkezdte előkészíteni. Remus elmélyülten bámulta.
– Jegyzetelnem kéne. Ha emlékeznék rá, hogyan kell írni.
– Ha hét év nem volt elég, hogy az alapokat a fejedbe verje a Roxfortban, akkor szerintem el se kezdd!
– Az alapokkal semmi bajom, de ez nem alaplé. A fejembe fogsz belenyúlni vele, oké?! Nekem ez lesz az első, úgyhogy légy kíméletes és gyengéd... mert amit adtál, az eléggé durva.

– Úriember leszek – forgatta a szemét Perselus. – Egyébként néha szeretnék tevőlegesen belenyúlni az agyadba, és kiszedni azon részeit, melyekkel a nevemre és címemre emlékszel – mordult fel, de Remus csak halványan elmosolyodott.
– Fúj, mint Hannibal Lecter? Nyugi, ha eleget tömsz ezzel a szarral, úgyis elfelejtem. Most például arra sem emlékszem, min szoktam idegeskedni. Úristen, de jó gyomorgörcs nélkül kelni – sóhajtotta fáradtan. – Bár most kezdhetek attól félni, hogy nemsokára visszatér – tette hozzá szarkasztikusan, a szemét forgatva.