Bakancslista

24.

Piton a homlokát ráncolta. Épp most döntötte el, hogy feltétlen egészségesebb, ha a lány hozzámegy Percyhez, mintha ők valami önmérgező viszonyba keverednek, erre Remus szokás szerint összebarmolja a dolgokat. Bár abból, hogy Hermione esetleg nem megy hozzá Percyhez, nem következik, hogy őhozzá igen, szóval egyelőre nem kellett tennie semmit, csak kivárni a dolgok végét. De kényelmetlenül érezte magát a gondolattól, hogy Hermione nála hoz meg egy ilyen sorsfordító döntést. Maga sem tudta, miért, de valahogy a felelősséghez volt köze a dolognak, hogy ha ő jelen van, mi több, helyszínt biztosít ehhez, akkor a részesévé válik, és Hermione talán joggal fogja arra kérni, hogy aztán ténylegesen vegyen részt benne, mint vétkes fél. Végül is, kis híján lefeküdtek egymással, ez már majdnem olyan, mintha ő lenne a harmadik kerék, valami titokzatos szeretőféle, holott semmilyen kerék nem akart lenni. De az ember nem bocsátkozik dévaj társalgásba olyanokkal, akikkel nem tudja elképzelni a folytatást, legalábbis ő nem az a típus, aki minden nőnek csapná a szelet, a következményektől függetlenül. Nem akart részt venni benne, túl kényelmetlennek tűnt az egész. Még aztán neki kell megmagyaráznia Percynek, hogy Hermione miért döntött úgy, hogy eláll a házasságtól csak azért, mert két alkalommal nála töltötte az éjjelt.

– Mit mondtál neki?! – csattant Remusra.
– Semmit.
– Nem úgy tűnik. Nem gondolod, hogy ez kettejükre tartozik?
– De. Nagyjából ezzel is kezdtük, hogy csak beszélgetünk, aztán elfajultak kissé a dolgok – ismerte be Remus. – De...

– Nincs de! Nem kéne pont neked tanácsot osztogatnod. Olyankor is nehéz veled, mikor amúgy éppen jól vagy, mert egy megkeseredett, cinikus szörnyeteg lettél, ha meg szar passzban vagy, és ez a gyakoribb, olyankor a válás szélén billegsz. Gondolod, hogy jól csinálod? Hogy akármit is jól csinálsz?
– Csak elbeszélgettünk néhány olyan kérdésről, amit jobb, ha az előtt tesz fel az ember, hogy kimondaná azt az igent. Vannak kétségei, és szemétség lenne hamis hitbe ringatni – védekezett Remus.

– Hermione abban az állapotban van, hogy ha azt mondod neki, Percy gatyájában van a válasz az összes kérdésére, akkor hozzá fog menni, ha meg azt, hogy hagyja a francba, akkor nem. És... – Remus nem engedte, hogy végig mondja.
– Én is tudom. De tanácsoltam volna azt, hogy menjen hozzá minden áron, ha egyszer ennyire bizonytalan? Komolyan kergessem bele egy valószínűleg szar házasságba?!

– Hát... – Perselus eltöprengett. Csak azért hozzákényszeríteni Hermionét Percyhez, hogy neki senki se okozzon kellemetlen perceket, eléggé embertelen dolog lenne. Különben sem értette magát. Ez nem az ő döntése lesz, akárhogy kapálózzon is, és valahol el kell dönteni, ráadásul egész eddig arról győzködte a lányt, hogy ne menjen hozzá egy középszerű bürokratához, és most hogy Hermione elgondolkodott, visszavonulót akar fújni... Perselus kezdte belátni, hogy a kotnyeles portrénak talán igaza van egynémely dologban. A frász törte ki a gondolattól, hogy bárkivel kapcsolatot teremtsen, de már úgyis késő, a háza tele van más személyekkel, és sokkal kevésbé zavarja, mint ahogyan várná. Abba se halna bele, feltehetően, ha gyakrabban beszélne a lánnyal... netán a kapcsolatuk romantikus természetűvé mélyülne. Kivéve, ha aztán pár hónapon belül Hermione rájönne, hogy gyűlöl vele lenni, mert semmi mást nem csinál, csak dokumentumfilmeket néz, keresztrejtvényt fejt és olasz tésztát eszik, és nagyjából alkalmatlan mindennemű emberi kapcsolatra. És akkor a lidércnyomás kezdődne elölről a szívfájdalommal, keserűséggel, öngyűlölettel, ilyesmivel, pedig épphogy kilábalt belőle. A szerelmi csalódás nem neki való, a legutóbbi miatt beállt csatlósnak az évszázad genyája mellé, és harminc évre elvermelte magát. Belegondolni sem mert, mi mindent művelne, ha újfent bekövetkezne, esélyesen kirobbantaná a harmadik világháborút. Tehát jobb lenne, ha Hermione hozzá menne Percyhez, és békén hagynák egymást. Majdnem szépségkirálynőnek érezte magát, akinek semmi más vágya nincsen, mint a világbéke, még a saját magánya és Hermione élete és józan esze árán is. – Nekem mindegy, csak én ne keveredjek bele. És ki tudja... talán boldogok lennének – töprengett Perselus, árulónak érezve magát.