Bakancslista

25.

Mire bementek a házba, Remus megfőzte a vacsorát. Jó hosszan elmaradtak, de Percy többet nem került szóba, csak ültek egymás mellett, ringtak a nyikorgó hintán, és feszengtek, hogy valami mást kéne csinálniuk. Valami intimebbet. Csókolózni, vagy ilyesmi... rosszabb esetben tiszta vizet önteni a pohárba, ami egy csomó értelmetlen fecsegéssel jár együtt, és az ember közben végig szörnyen kínosan érzi magát. Mind a ketten a másiktól várták a végső lépést, a megerősítést, hogy amit éreznek, annak van létjogosultsága, nem csak képzelik, de csak ültek egymás mellett békésen, és nézték, ahogy a délutáni nap mézszínűre festi a fák tetejét, és Hermione nem akart máshol lenni, és igazán mást sem tenni, csak ott lenni Piton mellett.

Remus édes-savanyú csirkét készített, Parvati pedig a gépe előtt ült, és honlapokat böngészett.
Hermione némi gyomorgörccsel küzdve rászánta magát, hogy beszéljen Percyvel, egyelőre még csak arról, hogy a következő éjjelt sem tölti otthon. Legszívesebben megkért volna valaki mást, hogy intézze el helyette, hazudjon valamit, mondják azt, hogy elkapta a calicivírust, és szabadulása a fürdőszobából a közeljövőben nem várható, de végül letett róla. Elvileg felnőtt nő – nemsokára harminc éves –, tehát magának kell az ilyen kellemetlenséget intéznie, ahogyan nőgyógyászhoz is egyedül kell eljárkálni...

Szerencsére – vagy szerencsétlenségére – Percy már otthon volt. Hermione a kandalló előtt térdepelt, és kezdte megérteni Parvati vonzódását a Skype iránt, csak kényelmesebb, mint ez... De Percy – ellensúlyozandó az apját – eléggé varázsló volt. Ahhoz legalábbis eléggé, hogy ne legyen bevezetve a telefon, de ahhoz nem eléggé, hogy a tévé se legyen bevezetve. Erről is el kellene társalogni vele a későbbiekben, hogy a kettő nem megy egymás nélkül, főleg mert most hagyhatna egy szívhez szóló, rövid üzenetet, és nem kéne magyarázkodnia.

– Szia! – kezdte, mikor meglátta vőlegényét a kandallójuk előtt térdepelni.
– Jobban vagy? – kérdezte Percy. – Parvati mondta, hogy ettetek valami rossz mugli kaját.
– Undorító volt. A részleteket hagyjuk, az esküvőnkre való tekintettel.
– És már jobb?
– Hát... nem. Még mindig elég rosszul vagyok. – A szégyen hullámai úgy borították el Hermionét, hogy örült, hogy tűzben van a feje, mert így legalább a zöldes lángok miatt nem tűnt fel, mennyire pipacspiros. Semmi a világon nem történt, ami indokolná ezt a hazugságot, mégsem akart beszámolni róla, hol van és kikkel. – Haragudnál, ha maradnék? Nincs erőm hazamenni, és azt hiszem, kiveszem a maradék hetet is. Még aztán lerobbanok az esküvőnkre.

– Persze, pihenj csak! Nem akarom, hogy beteg légy. Idebent mindent elrendezek, te csak... csak törődj most magaddal, és a nászutunkon kárpótollak ezért a hétért.
– Mármint?
– Hogy ennyit kell dolgoznom. De... nem kéne gyógyítóhoz menned?
– Nem hinném. Kiheverem, ha pihenhetek egy kicsit.
– Most ez a legfontosabb, hogy jól érezd magad. És... ki tudja, talán jó is lesz, ha csak a nászéjszakán... izé...
– Hát, igen, mindenképp. – Nem mintha az a veszély fenyegette volna, hogy Percy nekiesik úton-útfélen.
– Akkor... jó pihenést! Jobbulást!
– Neked meg kitartást a munkában! – Hermione kipréselt magából egy többé-kevésbé szeretetteljes mosolyt, aztán lecsapta a kagylót... pontosabban talpra állt, és lesöpörte magáról a hamut.

Körbenézett, de mind úgy tettek, mintha nem hallották volna.
– Gáz volt?
– Hazudni a vőlegényednek három nappal az „esemény” előtt? Nem hinném – vonogatta a vállát Parvati. – Inkább gyakorlás az elkövetkező évekre. Hazudhattál volna húzósabb okokból kifolyólag is, például, ha megcsaltad volna azzal az öt csávóval.
– Jézusom – hördült fel Hermione. Még belegondolni is iszonytató volt. – Remus, te csináltál ilyesmit? – Remus úgy pördült meg, mintha Hermione fegyverrel fenyegette volna.
– Részben – mondta megfontoltan.
– Mit nem vallottál be? – élénkült meg Parvati. – Drog? Kurvák? Gyilkosság?
– Bár mondhatnám, hogy ez mind túlzás, de akkoriban sajnálatos módon muszáj volt Greybackkel töltenem az időm nagy részét, és ez szimplán egy random délutánunk forgatókönyve volt – sóhajtotta Remus gyászosan. – De ez... nem ez volt a gond, ezzel Tonksey is tisztában volt nagy vonalakban. Szerencsére a drogok megakadályozták, hogy túl sok mindenre emlékezzek vissza...