not shy, not me | kth

11

Lotti

- Sohyun, ötöst kaptam! – sikítottam izgatottan a telefonba, mikor kilépve az egyetem épületén felhívtam őt.

- Mi? Az overállra? Úristen! – lelkendezett legjobb barátnőm velem együtt. – Annyira gratulálok! Este megünnepeljük?

- Még szép! Elmegyünk karaokézni? – vigyorogtam szélesen és közben elindultam a metróállomáshoz, hogy hazamehessek.

- Naná, hatig bent vagyok, utána mehetünk. Elém jössz? – érdeklődött és valami fura hang csendült a telefonba, így sejtettem, hogy még mindig éppen dolgozik.

- Aha. Akkor hatra ott leszek az épület előtt. – ígértem, majd elköszöntem és kinyomtam a telefont, hogy hagyjam a lányt dolgozni.

Valóban boldog voltam, hiszen az utolsó utáni pillanatban fejeztem be a ruhadarabot, de a tanárom így is elégedett volt vele. El is kérte, hogy a novemberi kiállításra, ahol néhány szerencsés diák munkáját kiállítják, elvihesse. Én pedig természetesen gondolkodás nélkül adtam oda neki, végtére is a dizájner szakosoknak ez volt az egyik álmuk. Kikerülni a dicsőségek közé!

Dudorászva álltam meg a zebránál, hogy átmehessek, amint vált a lámpa. Közben elkezdtem számolni, hogy alig múlt egy óra, így nyugodtan vehetek kaját a lakásunkhoz közeli büfében, utána pedig kereshetek még valami sorozatot a Netflixen, amivel elütöm az időt, amíg el kell kezdenem készülődni.

Ezek közül a gondolatok közül ragadt ki egy duda hangja, amire ösztönösen kaptam oda a fejem. A padkánál ott állt a már általam is jól ismert fekete terepjáró, aminek lehúzódott a hátsó ablaka.

- Hello, baba. – vigyorgott rám az ülésről Kim Taehyung, amitől felhorkantottam és erős késztetést éreztem rá, hogy az ellenkező irányba induljak el gyalog, ahol éppenséggel csupán egy park volt. – Merre mész?

- Biztosan nem arra, amerre te. – vágtam rá frappánsan és átkoztam magam, amiért nem fordultam meg és sétáltam el, amint megláttam. Taehyung nevetve kinyitotta az ajtót, kiszállt belőle, majd behajolt az ablakon és miután beszélt a sofőrrel, az autó elhajtott, és itt hagyta a nyakamon ezt a gyökeret.

- Mi a terved délutánra? – lépett oda hozzám, én pedig komolyan nem értettem miért szállt ki a kocsiból és maradt velem.

- Én, öhm... - akadt össze a nyelvem, mivel meg kell hagyni, zavarba jöttem. Eddig is észrevettem már, hogy akar tőlem valamit, vagy tudom is én. De ekkora célzást nem csinált. Mindig csak az épületben tolta a hülye, jelentéktelen flörtjeit. Azonban az, hogy most gondolkodás nélkül kiszállt a kocsiból, és bevállalta, hogy egyedül marad, az valami más volt. – Nem tudom. Haza akartam menni, ebédelni vagy valami.

- Van itt a közelben egy szuper hely, ahol finom a kimbap. Beüljünk oda? – annyira máshogy hangzott a hangja, mint korábban, hogy teljesen lesokkolódtam. Nem tett megjegyzést egyik porcikámra sem, és valóban rendesnek hangzott a felajánlása.

- De, beülhetsz te oda? Nem fognak felismerni? Vagy valami... - motyogtam össze vissza.

Taehyung erre előhúzott a zsebéből egy fekete maszkot, amit az arcára varázsolt. Ettől ösztönösen elmosolyodtam, és kelletlenül indultam el vele a ki tudja milyen étterembe.

- Na, és milyen napod volt? – érdeklődött és nem úgy tűnt, mint, aki csak falból kérdez. Valóban úgy tűnt, mintha érdekelném. És ez jobban tetszett, mint a seggfej énje.

- Ötöst kaptam a munkámra, amin másfél hónapig dolgoztam. – vontam vállat lazán. Taehyung felém fordította a fejét és bár rajta volt a maszkja, csillogó szemein így is láttam, hogy mosolyog.