not shy, not me | kth

20

Taehyung nem nagyon hagyott nekem választási lehetőséget, miután sírva talált meg az ügynökség épülete előtt, csak szimplán megragadta a karomat, beültetett a kocsijába és mindenféle szó nélkül a lakására hozott. Az igazat megvallva nem volt erőm ellenkezni sem vele, csak némán követtem őt a luxusapartman liftjébe, majd a lakásába.

- Nyugodtan ülj le valahol, érezd magad otthon. – lökte le a kabátját a kanapéra a nappaliba, ami egybe volt nyitva a konyhával és az előtérrel. Hatalmas helyiség volt, így kicsit kellemetlenkedve bólintottam és levéve a hideg, elázott kabátomat leültem a kanapéra és a ruhadarabomat az ölembe tettem. – Megkínálnálak valamivel, de szerintem csak víz van itthon. Hetek óta nem vásároltam be, rend is csak azért van, mert Namjoon hyung rábeszélt, hogy vegyek fel egy bejárónőt.

- Ó, nem kérek semmit. – ingattam a fejem, kiigazítva félig vizes, félig száraz tincseimet az arcomból, majd összehúzva a szemöldököm felé fordultam. – Hogyhogy nem vásároltál be hetek óta? Nem itt laksz?

Taehyung mosolyogva becsukta a hűtő ajtót, amiből két üveg vizet vett ki és felém sétált.

- Fogjuk rá. – nyújtotta az egyik üveget felém és leült mellém. Kezét a homlokomra vezette, amitől megszeppenve, dermedtem le és egy pillanatra azt se tudtam hogyan reagáljak. Közelebb hajolt hozzám, így arca az enyémmel egysíkba került. Szinte éreztem a levegővételeit, amik meglepően szaporák voltak, habár, abban a pillanatban, én sem lélegeztem túl nyugodtan. – Elveszem a kabátod, ne szorongasd itt. – mondta kedvesen, és már ki is vette a ruhadarabot az ujjaim közül és elsétált a bejárat felé, hogy a saját kabátjával együtt felakaszthassa őket.

Cseppet sokkos állapotban néztem magam elé, és megmagyarázhatatlan okokból zavarba jöttem. Mikor is engedtem el magam ennyire a közelében? Azért mert sírni látott most már elgyengülhetek? Kizárt dolog...

- Válaszolva az előző kérdésedre. – ült vissza mellém újból, bal karját átvetve a támlán, így olyan hatást keltve, mintha megpróbálna átölelni. – Gyakorlatilag itt lakom, de sokkal több időt töltök a dormban.

- Miért? – kérdeztem újból, ezzel mosolyt csalva a férfi arcára.

- Valójában, annyira nem akartam onnan elköltözni. Csak egyszerűen úgy éreztem a felnőtté váláshoz hozzátartozik a saját lakás is. A többiek is vettek maguknak egy saját apartmant, hát én is így tettem. De mindannyian a dormban vagyunk az idő nagy részében. Sok holmink van ott, és bevásárolni is oda szoktunk. Lehet a megszokás, vagy valami hasonló... - magyarázta, mire aprókat bólintottam jelezve, hogy értem, amit mond. – Ritkán vagyok itt, nem igazán szeretek egyedül lenni, főleg mivel a kutyám is a szüleimnél van egy ideje.

- Várj. Van kutyád? – csillantak fel a szemeim és egy röpke pillanatra meg is feledkeztem, arról, hogy nem sokkal ezelőtt még ki voltam borulva, valamint, arról is, hogy tulajdonképpen ki nem állhatom Kim Taehyungot.

Látszólag megleptem a kérdésemmel, mert értetlenül kezdett felém pislogni.

- Igen, egy pomeránia, Yeontan a neve. – húzta elő nadrágja zsebéből a telefonját, mire ösztönösen közelebb csúsztam hozzá remélve, hogy képet láthatok az állatról. – Nahát, Lotti, ha tudom, hogy így lázba hoznak a kutyák, hamarabb elmondom...

Finoman a karjára csaptam, mire ő nevetve mutogatni kezdett a telefonján. Minden egyes képhez fűzött egy rövid történetet, mikor, hol és hogyan készült, így a galériája átböngészésével gyakorlatilag elszaladt majdnem egy óra. Tetszett, amilyen szeretettel és lelkesedéssel beszélt a házikedvencéről, és éreztem, hogy valami ösztönös nyugalom szállja meg a lelkem ettől.

- Aha, szóval, azért van most a családoddal, mert túl elfoglalt vagy, hogy vele foglalkozz? Igen, ez így érthető. – hümmögtem, miután lezárta a készüléket és ezzel befejezte a mesélést. Taehyung bólogatott egyet, majd rám emelte a tekintetét és felsóhajtott. – Mi az?

- Nem akarsz beszélni, arról, ami történt, jól sejtem? – könyökölt fel bal karjával a támlára, amit ezidáig kvázi a hátam mögött tartott. Csendesen az alsó ajkamba haraptam és megingattam a fejem. – Pedig szívesen meghallgatlak. Tudom, hogy egy hülye tökfejnek tartasz, de esküszöm jó hallgatóság vagyok.

Felkuncogtam a kijelentésére, amitől ő is hasonlóan cselekedett.

- Haza kellene mennem, későre járhat. Sohyun biztosan aggódik. – kezdtem hadarni és már keresni is kezdtem a zsebemben a telefont, majd pár másodperccel később döbbentem rá, hogy a kabátomban hagytam, lenémítva. – Kijavítanám magam, Sohyun meg fog ölni.

- Ne aggódj, mindjárt írok neki egy üzenetet, hogy nálam alszol. – legyintett hanyagul, amitől kikerekedtek a szemeim és szerintem elfelejtettem, hogy hogyan is kell pislogni. Elnézést, de mi van? Jól hallottam, hogy...

- Figyelj ide, kedves Kim Taehyung. – vettem egy mély levegőt. – Azért, mert ma egy kiszolgáltatott, gyenge pillanatomban találtál és kedves voltál velem, nem jelenti azt, hogy sikeresen befűztél és ma veled fogok aludni. – fontam össze határozottan a karomat magam előtt és kijelentésemre kicsit ki is húztam magam. Mégis hova gondol? Beszél nekem a kutyájáról, nekem meg majd ettől fog lecsúszni a bugyim? Hát el ne higgye már!

- Három hálószobája van a lakásnak, Lotti-ya. – mondta egyszerűen Taehyung, féloldalas mosolyra húzva ajkait, amitől egyből leeresztettem a kezem és újból megszeppentem. – Úgy gondoltam, hogy a hideg esős idő miatt, jobb lenne, ha valamelyik vendégszobában maradnál éjszakára.

- Ó. – világosodtam meg és éreztem, ahogy az arcom melegebb lesz zavaromtól. – Én...

Taehyung egy mozdulattal kapott szabad kezem után, amiben nem az egy órája ott szorongatott vizet fogtam, és rántott magához. Időm sem volt felkészülni a cselekedetére, csak döbbenten hagytam, hogy a derekamnál fogva megemeljen és félig az ölébe húzzon. Elengedte a kezemet és finoman a hajam közé simítva húzott, ha lehet még közelebb.

- Habár egy szavadba kerül, és mellettem is aludhatsz az ágyamban. – susogta dörmögő, mély hangján a kettőnk közötti apró térbe, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Miért van ma rám ilyen hatással? Miért nem tudok jobban visszavágni? Hogy a fenébe gyengültem el ennyire?

- Ne... is... reménykedj. – nyöszörögtem, elég erőtlenül, amitől ő elmosolyodott és erősebben szorított a csípőmre.

- Ma a lovagod vagyok, hercegnő. De holnaptól nem leszek ilyen udvarias. – hüvelykujjával megsimította alsó ajkamat, amitől akaratlanul nyögtem fel. Az aprócska hang hallatán, Tae megingatta a fejét. – Ne csináld ezt, különben nem tudok jófiú maradni.

- A jófiúk unalmasak, Kim Taehyung-ssi! – mondtam most már kicsit erőteljesebben, és összeszedve a maradék akaraterőmet, leszedtem magamról kezeit és kimászva az öléből, az előtérbe mentem, hogy megkeressem a telefonomat. – Hol van a fürdőszoba? – kérdeztem, mintha mi sem történt volna, a kissé sokkos állapotba került férfitől.

Szavak nélkül maga mellé mutatott, egy fehér ajtóra, én pedig miután megszereztem a telefonomat, határozottan léptem a helyiségbe. Ahogy becsuktam az ajtót, háttal a falapnak dőltem és egészen a földig csúsztam.

A szívem eszeveszett sebességgel dübögött a mellkasomban és éreztem, hogy levegővételeim sem éppen normálisak. Valami nagyon nem volt oké. Valami történt, amire gyorsan választ kell, találjak, mert nem fog tetszeni, ahová ez az egész vezet...