The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]

13. fejezet

Az összeesküvés-elméletekben éppen az a jó, hogy nagyon nehéz bizonyítani őket - vagy épp az ellenkezőjüket, viszont remekül föl lehet használni őket mindenféle furcsa élethelyzet megmagyarázására. A kételkedés a kétségbeesés szülőanyja. A biztosban kételkedem, a kétesben hiszek. 

Nem biztos, hogy ezek a megfelelő filozofikus kifejezések ide, nyíltan állítom, hogy kételkedtem. 

Hittem a sorsban, vagy a jó Istenben' és emiatt rettegtem is. Olyan volt ez mint a Romeo és Julia, hiszen szabályt szegtek, és mind a ketten belehaltak. Nem azt mondom, hogy ebbe mi is bele fogunk halni, hiszen nagyon boldogok voltunk Kookkal, főleg az édesebb gyengébb pillanataiban, olyankor igazán egymásra tudtunk hangolódni. Én csak attól tartottam, hogy mi is szabályt szegtünk,- ahogy említettem, a sors hatalmas ribanc volt. Nem válogatott. 

Túl szépnek tűnt minden, túl rendezettnek, és komolyan azt hittem, hogy felhőkön fekszek, vagy minimum az Olümpusz tetején és csak élvezem az alfa lágy szavait, érintését, és a tényt, hogy csak úgy simán ott létezik, ott mellettem. Milyen édesded álomképekbe ringattam magam? Vagy ez tényleg a valóság és csak sodródnom kellene nem? Hiszen minek foglalkozok a beteges apróságaimmal, amivel csak feleslegesen bosszantom magam, mikor élhetnél az életem nihilista stílusban is, nem foglalkozva semmivel. Nem én volnék, soha. 

-Lassan mennünk kéne vissza, amúgy is kezd nagyon hűvös lenni. -engedett el Jungkook öleléséből, s gyorsan leemelte válláról fekete hátizsákját, majd beletett a fényképezőgépet. Igaza volt, már jócskán lehűlt a levegő, főleg október közepén a tenger, és a szél erre csak még jobban rátett egy lapáttal. Szinte éreztük, ahogy pólusainkon keresztül beáramlik a sós levegő a bőrünk legmélyebb sejtjeibe, ezzel kitisztítva és felfrissítve azokat. Válaszul bólintottam egyet, majd halványan elmosolyodtam, s mikor felegyenesedett ráfogtam neki is jeges ujjaira, s némán kezdtünk el visszasétálni a megbeszélt helyszínre. 

Idefele annyira húzott a mellettem levő, hogy időm sem volt realizálni a kis standokat, amik roskadásig voltak értéktelen, vagy haszontalan apróságokkal, de amint elhaladtunk egy mellett, ahol kicsi képeslapok voltak, azonnal visszarántottam az alfát kezénél fogva, és akár egy őrült kisgyerek odarohantam, eleresztve izmos karját. Tudtam, hogy ha van képeslap, és mágnes, ráadásul egy kis postaláda is, hogy fel lehessen adni az apró ajándéklapocskákat, akkor bélyegeknek is kell lenniük. 

Óriásira tágult szemekkel forgattam az alumínium állványt, hogy a lehető legjobban szemügyre vegyem a rajta pihenő apró képecskéket. Íriszeim őrült csillogásba kezdtek, ahogy megláttam a különböző méretű bélyegeket, volt hosszúkásabb, kerekebb, volt amelyiken ős hangul motívumok voltak, és volt amelyiken maga a kolostor. Úgy megörültem, szívem szerint az összeset felvásároltam volna, de nyilván erről szó sem volt, hiszen tartottam magam, ahhoz az érvhez, hogy mindig csak egyet, hiszen akkor nem veszít különlegességéből.