The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]

29. fejezet

Ne győzködd az agyadat!
A hiba a valóságban van.

Vannak dolgok az életben, amikről tudni lehet, hogy hiba, de mégsem tudod, hogy tényleg hiba-e, mert csak úgy tudod meg, hogy hiba-e, ha elköveted a hibát. És amikor visszanézel, azt mondhatod: igen, ez hiba volt! Tehát nagyobb hiba nem elkövetni a hibát, mert akkor az egész életedet leélheted úgy, hogy igazából nem tudod, hogy az hiba, vagy sem. A hiba akkora, amekkora galibát okoz.

És, hogy én számítottam-e erre? És ha igen, akkor mennyire? Mennyire nem? Igazából egyáltalán nem, s az amire felnőttként a legjobban vágytam, életemet töltötte volna ki, megkoronázva történetünk befejezését, hibaként tekintettem. Talán életem legjobb hibája, s sose gondoltam volna, hogy bekövetkezik.

Iszonyatos fejfájásra keltem fel, s azt sem tudtam hol vagyok. Meg akartam fordulni, de nem tudtam, hiszen a szédültség, s kábaság úgy söpört végig kótyagos testemen akár egy halálos méreg. Kinyitottam szemeimet, de egyből össze is szűkítettem, ahogy az erős fény világított be rajta. Hol a francba vagyok?

Oldalra pillantottam, közben megdörzsöltem szemeimet, s halántékomat, ahogy realizálódott bennem, hogy valójában engem kínoz a csúnya másnaposság. Megpillantottam magam mellett Jungkook-ot, ahogy nagyokat szuszogva békésen alszik, meztelen, tetovált háta lassan emelkedett, mit csak megmosolyogtam, s örömmel töltött el a látvány, de amint rájöttem, hogy valójában még mindig nem tudom hol vagyok, hirtelen ültem fel. Rossz ötlet volt.

A hatalmas lendület miatt, az alfa felébredt mellettem, s hátára fordult, amíg engem elkapott a jól ismert gonosz émelygés és hányinger. Lehajítottam a takarót lábaimról, s úgy raktam őket a hideg talajra. Iszonyat szédültem még mindig, s kínzott a migrén. Nem akartam ezt, de hát aki iszik, az más nap így jár, s számol a következményekkel, majd sír magában, amiért túlzásba vitte azt.

Mély levegőt vettem, s görcsösen szorongattam a rajtam lévő fekete inget, mely gyanítom nem az enyém volt. Másik kacsommal hasamhoz simítottam, ahogy a hányhatnék egyre jobban erősödött. Aggódtam, hiszen a másnaposság hullámai forgatókönyv szerűen jöttek, közben aggódtam, hogy Jungkook mit gondolhat mögöttem, s aggódtam amiatt is, hogy furcsán éreztem magam, ami miatt nem bírtam lábra állni.

-Taehyung? Jól vagy? -kérdezte Kook, miközben hátamra simított, mire átjárt a melegség, de nem annyira, hogy lenyugtasson. Csak megráztam fejem, ezzel jelezve neki, hogy nem igazán akarok megszólalni, és való igaz, hogy nem érzem jól magam. -Rosszul vagy? -tette hozzá, majd teljesen felült, s ráfogott egyik kezemre, de csak erősen megfeszítettem azt. -Miért nem beszélsz? Látom, hogy nem vagy a toppon, csak segíteni akarok.

-Ha megmozdítasz, lehánylak. -mondtam suttogva de erényesen, s anyás szigorral néztem tekintetébe, mire csak kitágultak szemei.

-A másnaposság ezzel jár. Sokat ittál tegnap. -mondta, majd felállt, s leguggolt elém, hogy lehajtott tekintetemet kutathassa, mely most keserű volt, saját bánatomra. Látszólag azon kívül, hogy aggódott értem, hiszen éreztem, hogy aggódik, tényként kezelte a szituációt. -El is ájultál, nagyon megijedtem. Szerintem most egy kicsit hanyagoljuk az ilyeneket. -mosolyogta, s közben két térdemre vezette meleg, hatalmas tenyereit, majd lassan simogatta azokat.