𝘽𝙄𝙍𝙏𝙊𝙆𝙊𝙇𝙉𝙄 𝘼 𝙁𝙀́𝙉𝙔𝙏 -𝙙𝙧𝙖𝙢𝙞𝙤𝙣𝙚-

prologus

☽⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯☾

𝓟𝓻𝓸𝓵𝓸𝓰𝓾𝓼

☽⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯☾

A sötét égboltot egy hatalmas villámlás szelte ketté. A szél vadul süvített az éjszakában, míg az eső az ablak üvegen kopogott.
A kis szobában egy kisfiú és egy kislány egymásba kapaszkodva feküdtek a takaró alatt. Próbáltak egymásnak támaszt nyújtani, és nem megijedni ezen a viharos éjszakán.

- Félek - suttogta a kislány, és még jobban a bátyjához bújt. A fiú a maga öt évével még nem volt olyan bátor, de mégis biztató szavakat suttogott húga fülébe.

Nyílt az ajtó, és egy kecses alak bontakozott ki a sötétből. Hátulról megvilágította a folyosóról beszűrődő lámpafény, ami aranyként ragyogta körbe. Becsukta maga után az ajtót, és halk léptekkel az ágy felé indult.

A kisfiú kilesett a takaró alól, és öröm kiáltást hallatott, ahogy felismerte az alakot. - Anya!

A kislány kócos feje is előbukkant, szőke fürtjei a válláig értek. A szeme boldogan csillant fel édesanyja láttán. Máris nem félt annyira.

- Gondoltam, hogy nem tudtok aludni - mondta édesanyjuk kellemes, lágy hangján. Leült az ágy szélére, közben megigazgatta maga körül összegyűrődött hálóingjét.

- Félünk - jött a kislány válasza. Anyja finoman megcirógatta a lány orcáját, mintha csak porcelánból lenne.

- Nem kell félnetek, kicsikéim. Ami kint történik, az kint is marad - felelte a nő.

- Én nem is félek - húzta ki magát a kisfiú ültében. A nő tudta, hogy csak a kisfiúkra jellemző merészség beszél belőle. Teljes mértékben az apjára ütött, ő is ilyen volt világ életében. Makacs, bátor de egyben szeretetre méltó. - Apa se fél.

- Nem, nem fél - mosolyodott el az anyukája. Férje már az igazak álmát aludta, olyan békésen vette körül az álom világa, hogy fel sem ébredt a kint zajló viharra. A nő megköszörülte a torkát. - Szeretnétek, ha mondanék egy mesét? Hátha a végére eltudtok aludni.

- Igen - bólogatott hevesen a kislány. Imádta, ha édesanyja mesélt nekik. Mindig káprázatos történetekkel állt elő. - Legyen a hercegnős.

A kisfiú fintorgott egyet, de nem szólt semmit.

- De azt már kívülről tudjátok - kuncogott fel a nő.

- Légyszi - vetette be kiskutya szemeit a kislány.

- Rendben - adta be a derekát. - Egyszer volt, hol nem volt - kezdett bele már sokadjára a mesébe -, volt egyszer egy hercegnő és egy herceg. A herceg volt a legszebb férfi az egész földkerekségen. Minden lány oda volt érte, gyönyörű szemeiért, halvány rózsaszín ajkaiért, és a hírnevéért. Ám a herceget nem érdekelte a sok őt magasztaló ember, hiszen hozzá volt szokva, hogy mindenki dicsőítette.
Élt nem messze tőle egy hercegnő. Kicsiny kis birtoka volt, de a szíve viszont annál nagyobb. Gyönyörűnek tartották az emberek, és mindenki szerette kedvessége és odaadása miatt.
Nos, minden ment a normális kerékvágásban, míg nem egyszer kereszteződött az útjuk, és a herceg megtréfálta a gyönyörű hercegnőt.

A kisfiú hatalmasat ásított, húga ezzel ellentétben éberen figyelt édesanyja minden szavára.

- Figyeljetek, mert csak most kezdődik a mese - figyelmeztette a két gyereket édesanyjuk. - Szóval, úgy kezdődött a történetük, hogy...