𝘽𝙄𝙍𝙏𝙊𝙆𝙊𝙇𝙉𝙄 𝘼 𝙁𝙀́𝙉𝙔𝙏 -𝙙𝙧𝙖𝙢𝙞𝙤𝙣𝙚-

24.fejezet

☽⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯☾

24. 𝓕𝓮𝓳𝓮𝔃𝓮𝓽

- 𝓢𝔃𝓮́𝓽𝓽𝓸̈𝓻𝓽 𝓼𝔃𝓲́𝓿𝓮𝓴 -

☽⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯☾

Olyan könnyű boldognak lenni, úgy kelni, hogy a szíved majd' bele szakad a tömény boldogságba. Majd úgy látni a világot, mintha az milyen szép és tökéletes lenne. Nem észre venni mások hibáját, és elfelejteni, hogy miért is nem kedvelted azelőtt őket. Úgy mosolyogni, mint egy idióta, akié az egész világ. Gondolatba messze elszárnyalni olyan helyekre, ahova csak a képzeletünk képes elvinni. Olyan könnyű az egész, nem?
Milyen naiv tud lenni néha az ember. Mintha a boldogság örökké tarthatna. Mindig akkor jön a legszörnyűbb csapás, amikor a legtörékenyebb, legsebezhetőbb az ember. Mikor azt hiszi, a csúcson van, és nincs semmi ami leránthatná vissza a mélybe. Na akkor nyúl ki az árnyékból egy kéz, és ránt le a feneketlen mélységbe, hogy emlékeztessen, a világ mégsem olyan hibátlan és fényes, mint ahogy azt akkor láttuk elvakultságunkban. 

Hermione pontosan tudta ezt. Már szinte el is felejtette, hogy milyen álomba sírnia magát, vagy a hátán cipelnie a terhét. Egyszerűen csak minden könnyebb volt Draco Malfoy mellett. Úgy érezte magát mellette, mint a pillangó, amely kiröppent a gubójából, és gyönyörű szárnyait megmutatja az egész világnak. Amely képes gondtalanul szárnyalni, még ha a napjai meg is vannak számlálva.

De most mindennek vége. A gyönyörű pillangót vissza száműzték a gubójába, ráadásul három lakattal le is zárták azt, nehogy újra kitörjön. 

Nem is az a fájdalmas, hogy lezuhanunk a csúcsról, és megint lent vagyunk. Nem, ez nem fáj, hiszen azelőtt is ott voltunk. Ami a fájdalmas az egészben, hogy úgy kell élnünk, hogy tudjuk, sőt megtapasztaltuk milyen is fent lenni, hogy mennyire könnyebb. Na ez az ami igazán fáj, visszatérni oda, ahonnan elakartunk menekülni.

Ma délután engedték ki Hermionét  a gyengélkedőről. Nem csak ő, de több iskola társa is elhagyhatta a szobát, hogy visszatérjenek a rendes kerékvágásba. A nyavalya nem terjedt el az iskolában, sikerült időben kikúrálni  a betegeket, és megállítani a terjedést.

Hermione komótosan, a fejét leszegve sétált  a folyosón. Madam Pomfrey meghagyta neki, hogy a délutáni óráit hagyja ki, és pihenéssel töltse a mai napot. 
A kezében a Dracotól kapott könyvet szorongatta. Mielőtt még felmegy a Griffendél toronyba, tesz egy gyors kitérőt  a könyvtárba, hogy vissza vigye a könyvet, valamint vesz is ki néhányat, hogy tudjon mit olvasni estére.

A fiúval a levél óta nem beszélt. Mindig, mikor Draco jött látogatóba, úgy tett, mintha mélyen aludna. Nem tudott volna a fiú szemébe nézni, így is bűntudat fogta el, akárhányszor a távolodó fiú után nézett. A mellette lévő ágyban fekvő Fred kiszúrta, mit csinál Hermione, de nem kérdezett semmit, csak a szemöldökét felvonva jelezte, hogy furcsállja az egészet.

Úgy tűnt, Draco nem tud a levélről, különben nem látogatta volna meg, és nem simogatta volna az arcát. Ismét összeszorult a gyomra, mint mindig, ha arra gondolt, hogy szakítania kell Dracóval. Képes lesz rá? Muszáj, hogy képes legyen, a fiú érdekében meg kell tennie. Nem tudná magának soha megbocsátani, ha Draconak szégyenben kellene élnie miatta. 

A szerelem tényleg áldozatokról és fájdalomról szól. Vagy csak az övék ilyen elfuserált?

A könyvtáros a szokott helyén, egy könyvbe volt elmélyülve. Vetett egy gyors pillantást Hermionéra, majd ismét  a könyvébe temetkezett.
A lány elindult  a polcok között, és találomra lekapott néhány könyvet. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy letelepedik az egyik régi faasztalhoz, de meggondolta magát. Nem akart senkivel sem összefutni.