𝘽𝙄𝙍𝙏𝙊𝙆𝙊𝙇𝙉𝙄 𝘼 𝙁𝙀́𝙉𝙔𝙏 -𝙙𝙧𝙖𝙢𝙞𝙤𝙣𝙚-

25.fejezet

☽⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯☾

25. 𝓕𝓮𝓳𝓮𝔃𝓮𝓽

- 𝓛𝓮́𝓵𝓮𝓰𝓮𝔃𝓷𝓲 𝓲𝓼 𝓯𝓪́𝓳-

☽⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯☾

Talán úgy lehetne leírni Draco lelki tusáját, mint a tomboló vihart, mely nem akar szűnni. Amikor bármi is kerül az útjába, legyen az egy gyümölcsfa, vagy egy ház, elpusztítja, és élvezettel nézi az utána maradt romokat. Valahogy a fájdalmat mindig is erősebben éltük meg, mindig nagyobb csapásként ért, mint az öröm vagy bármi más pozitív érzelem. És ez most sem volt másként.

Dühösen csapta be maga után a szobája ajtaját Draco, a falak is beleremegtek, olyan indulat volt benne. A Mardekár klubhelyiségébe érve kíváncsi pillantások sokaságán kellett magát átverekednie. Crak és Monstro valamit mondtak neki, de Draco nem állt meg, sőt figyelmen kívül hagyott mindenkit. Meg sem állt egészen a szobájáig, ahonnan kiküldött két osztálytársát, akik a leckéjüket írták. Azaz, a kiküldte túl szép megnevezés, inkább rájuk támadt, és ordítani kezdett, hogy "Takarodjatok ki, kis szarosok, különben olyan origamit hajtogatok belőletek, hogy a fejetek lesz a seggetek helyén". A két fiú ijedtükben nem mert ellenkezni, egyetlen szó nélkül távoztak. Nem volt szép Dracotól, ő is tudta, de kicseszett jól esett kiadni magából.

Már vagy századszor vezette végig kezét világos haján, ez csak ösztönös mozdulat volt, amivel még jobban kifejezte a benne tomboló érzelem kavalkádot. Egy percre sem tudott leülni, fel-le járkált a szoba közepén, néha belerúgott valamibe, hogy enyhítse szíve fájdalmát. Lelkileg segített, viszont a lábfeje már baromira fájt.

Megakadt a pillantása azon a vacak könyvön, amit Hermionénak adott kölcsön. A kezébe vette, és forgatni kezdte. Fájt ránéznie is, mivel a lányt juttatta az eszébe. Bár, mindenről Hermione jutott eszébe. Még a levegőről is. Ezért fájt most még lélegeznie is.
Ahogy kinyitotta a könyvet, megcsapta a lány jellegzetes illata. Vanília, egy kis fahéj, valamint valami friss illat, amit Draco nem tudott volna megmondani. Hogy a fenébe lehetséges, hogy ég a könyvnek is Hermione illata van?
A könyv lapjai néhány helyen be voltak hajtva, biztos ezzel jelezte a lány, hol tart.
Draco torka elszorult, és nyelni is alig tudott. Ez a rohadt könyv mennyi mindent hordoz magával a lányból.

- Rohadjon meg az egész világ! - üvöltött fel, majd teljes erőből a falhoz vágta a könyvet. Az egész szobát felforgatta volna. Sőt, az egész világot. Törni és zúzni akart, káromkodni, rombolni. Nem akart mást, csak pusztítani és nézni az emberek szemében a félelmet. Igen, jelenleg egy pszichopatának érezte magát.

Az apjának igaza volt. Tényleg reménytelen volt az egész. Pedig ő, hogy kitartott az igaza mellett, hogy márpedig a kettejük kapcsolata igazi és más mint a többi. De nem volt az egész más, csak egy buta kis "játszadozás". Égette a fiú torkát a szó, és keserű íz töltötte el a száját. Ő volt az, aki játszadozott a lányokkal, soha nem tagadta. De most, hogy ő állt a másik oldalt, az átvert szerepet betöltve, egyáltalán nem volt jó móka az egész. Hát, a karma visszaadta most rendesen.

- Olyan szerelmesnek tűnt - motyogta Draco. - Olyan másnak. - Mindig látta Hermione szemében azt a csillogást, amit a saját tükörképében is látott. Lehetetlen....

Úgy érezte magát Draco, mintha a vállát mázsás súly húzná le. Olyan gyengének érezte magát. A nagy Draco Malfoy sehol sem volt.
Lerogyott a földre, az ágy elé, és kezeivel átkulcsolta a térdét. Most szakítottak vele életében először. És utoljára.