𝘽𝙄𝙍𝙏𝙊𝙆𝙊𝙇𝙉𝙄 𝘼 𝙁𝙀́𝙉𝙔𝙏 -𝙙𝙧𝙖𝙢𝙞𝙤𝙣𝙚-

3.fejezet

☽⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯☾

3. 𝓕𝓮𝓳𝓮𝔃𝓮𝓽
- 𝓐𝔃 𝓮𝓰𝔂𝓮𝔃𝓼𝓮́𝓰 -

☽⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯⋯☾

Hermione arca lángolt. Nagyon szégyellte magát, és nem is mert felnézni, ehelyett inkább a cipője orrát tanulmányozta.

Erről senki nem tudott, Dumbledoret leszámítva. Senki.
Erre pont az az ember tudja meg, akit tiszta szívből gyűlöl. Ez nem igazság.

A lányt elkapta a sírhatnék, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ki ne folyón a könny, szomorúan csillogó szemeiből.

Néma csend volt. Lucius is döbbenten meredt Dumbledore professzora. Nem találta a szavakat. Hitelt vett fel, hogy itt tanulhasson? Ilyen létezik?

- Látom, már érted amit mondtam - bólintott helyeslően Dumbledore.

- De hát ez..- kereste még a szavakat Lucius.

- Ne is folytasd, kérlek - rázta a fejét Dumbledore. - Nem kell, hogy monológot tarts nekünk. Tehát akkor kifizeted Granger kisasszony összes költségvetését? Az eddig felhalmozott hitelt, és a jövőbeli kiadást is?

- Én nem is tudom. Dumbledore, ez nem kis dolog - makogta Lucius Hermionét vizsgálgatva közben.

- Mondtam én ilyent? De az se volt kis dolog amit a fiad elkövetett. Szerintem egyenlően lennénk, nem gondolod?

Lucius motyogott valamit, majd fogcsikorgatva kinyögte, hogy belemegy az alkuba.

- Reméltem, hogy így lesz - jelent meg az idős mágus arcán egy győzedelmes mosoly. - Nagyon fontos, és Draco - fordult a fiatal Malfoy felé, aki csendben emésztette a halottakat, - ha bárkinek is egy szót is szólsz erről az egészről, garantálom, hogy apád nem fog kihúzni a bajból. Nem tudhatja meg senki Hermione helyzetét. Értetted fiam?

- Igen - nyögte Draco elhaló hangon.

- Helyes. Most pedig Hermione, Draco, légy szíves hagyjatok minket magunkra Luciussal.

Hermione alig érzékelte a külvilágot. Elköszönt, félig kábult állapotában és a lábait alig érezve, elhagyta az irodát.
Az ajtót maga után becsukva még mindig nem tudta elhinni, hogy az iménti jelenet tényleg megtörtént.
Ez. Nem. Lehet.

- Hé - állította meg Draco a karjánál fogva. - Mi volt ez? - kérdezte suttogásnál is halkabban.

- Hallottad - rántotta ki a lány a kezét Draco ujjainak fogságából. - Hallottad - kiáltotta a lány magából kikelve, és utat engedett eddig visszatartott könnyeinek. - Most már tudod a titkomat. Remélem most örülsz, megkaphattad amire vágytál. Megalázhatsz.

- Nem, én nem... - rázta a fejét Draco, és most az egyszer nem volt semmi gúny, vagy gonoszság a hangjában.

- Hagyj békén Draco - zokogta Hermione. Letörölte az arcán végig folyó könnyeket, felemelte a fejét, és Draco szemébe nézett. - Nem hagyom, hogy tönkre tegyél.

Megfordult, és olyan erőt sugározva sétált el, hogy Draco csodálkozva nézett utána.

Megindult a Mardekár klubhelyiségébe, miközben a fejében gondolatok tömkelege kavargott.

A kis sárvérűt nem tudják a szülei támogatni? Hogy lehet ez?
Draco nem gondolta volna, hogy Hermione ilyen titkot rejteget. Pedig sok mindent eltudott képzelni, de ez még csak a fejében sem fordult meg.

A klubbhelyiséghez érve, gyors odavettete a jelszót, majd már bent is találta magát.
Bent néhány nála fiatalabb mardekáros volt csak jelen, akik a házi feladatukat írták szorgosan.

- Hol voltál? - lépett elé Crak, kezében egy félig megevett szendviccsel.

- Semmi közöd hozzá - válaszolta a szokásos hangnemben Draco.

- Ja jó - vont vállat Crak. - Képzeld, az előbb megnyertem a versenyt. Én eggyel több szendvicset tudtam a számba gyömöszölni, mint Monstro.

Istenem, hogy ennek még annyi esze sincs, mint a Vízlipatkány rusnya patkányának.

Draco fintora húzta az orrát, ahogy a Crak kezében félig megevett szendvicset bámulta.

- Gratulálok zsenikém - mondta gúnyosan Draco, majd továbbindult a szobája felé.

Az ajtót becsukva maga után, egy hatalmas sóhaj tört fel belőle.
Az ágyhoz sétált, majd hanyatt feküdt rajta, a kezeit összekulcsolta és lehunyta a szemeit.

Az apja fogja annak a kis kotnyeleskedő, idegesítő Grangernek fizetni a kiadásait.
Az apja biztos nagyon dühös, sőt, amilyen jól ismeri, legalább a fél házat kidobálta dühében.
Draco ezen a gondolaton elmosolyodott.

Ami a legrosszabb, hogy nem kürtölheti világgá a lány satnya helyzetét. Még a két ütődött barátjának sem mondhatja el.

A fiú oldalra fordult az ágyban.

Milyen egy szar helyzet ez. Meg kell őriznie egy ellensége félve örzött titkát.
De várjunk csak....

Draco szeme felpattant csodálkozásában.

Lehet, hogy nem mondhatja el senkinek, de ő megtudja zsarolni a lányt.

Megvagy, Granger.

~~~~~O~~~~~

Hermione útja egyenesen a szobájába vezetett. Dühösen bevágta maga után az ajtót, majd befeküdt az ágyába. A mai vacsorát biztosan kihagyja.

Ordítani szeretett volna. Rombolni szeretetet volna. De főként lekeverni kettő pofont Draco Malfoynak.
Ha a fiú nem követi el azt a buta csínyt, akkor nem történt volna meg ez.

Mindent elterveztem. Mindent.

Nem is az zavarta, hogy valaki megtudta az ő sötét kis titkát. Nem. Az zavarta, hogy ki az, aki megtudta.
Pont Draco, az a felfuvalkodott hólyag.

Hermionét elöntötte a düh, mikor újra megjelent előtte Dumbledore sajnálkozó tekintete. Vagy Draco önelégült mosolya.

Sikítani akarok. Rombolni akarok. Egyszerűen csak el akarok süllyedni.

A takaró hirtelen besüppedt egy hirtelen ránehezedő súly miatt. Csámpás volt az, a lány macskája.
Csámpás Hermionéra emelte hatalmas szemeit. Mintha csak vigasztalni próbálná. Kettőt került a takaró mellett, majd dorombolva letelepedett mellé.

- Csámpás - motyogta a csendbe Hermione, a macskát simogatva.

A dühöt most a szégyen érzése vette át.
Szégyellte magát, mert nem mert beszélni két legjobb barátjának se.
Milyen barát vagyok én?
Hányszor hazudott Harrynek és Ronnak, hányszor verte már őket át.
Hermione Granger az okos boszorkány, akinek semmi problémája, semmi piszkos kis dolog az életében.
Hazugság.
Amit mutat élet, mind egy nagy rakás hazugság.

- Tanulok, amennyit csak tudok. Mindent megteszek, hogy elérjem a célomat. Tökéletes állásom lesz a Mágiaügyi Minisztériumnál. Jó életem lesz - győzködte magát a lány. - Nem engedem, hogy Malfoy elvegye azt a kis fénysugaramat, amit birtoklok.

Hermione ennek gondolatában merült mély álomba.