Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Halley

A szememből újult erővel bugyogtak elő a könnyek Perselus teste láttán. Az agyam tudta, hogy meghalt, hiszen a saját szemmel láttam, ahogy a tekintete üvegesen a semmibe mered, de a szívem konokul reményt ébresztett bennem, hogy talán tévedtem, és ha megpróbálom meggyógyítani, ez az egész visszafordítható. Letérdeltem hát mellé, de hiába húztam elő a pálcámat, a kezem annyira remegett, hogy ki is esett a kezemből. Ezt eljátszottam még vagy háromszor, aztán nyugodt arcára pillantottam, és a testét magamhoz szorítva zokogtam fel hangosan.

- Anya?

- Halley?

Rémülten néztem a lányomra és Lilyre. Rajtuk kívül még különböző életkorú diákok csoportjai álltak meg a folyosón, szinte lefagytak, a lélegzetük elakadt, a szemük elkerekedett, volt, aki sikított is egy rövidet, de éleset, más döbbenten a szája elé kapta a kezét. Halálra voltak rémülve, én viszont attól ijedtem meg a legjobban, hogy Lily a legközelebb állt hozzám és az apjához.

- Lily, könyörgöm, ne gyere közelebb! Kicsikém, maradj ott! Mindent megmagyarázok!

Lily arca elváltozott a felismeréstől, és mit sem törődve a kérésemmel, botladozva jött oda mellém. Abban a percben, hogy lenézett az apja holttestére, sikító-nyüszítő hangot hallatott, egészen addig, amíg a sikítás sírásba nem csapott át. A lába megadta magát, nem tartotta meg tovább, a lány Perselus testére zuhant, és elhallgatott. Először nem is értettem, mi történt, hogy ilyen hirtelen elvágták a fájdalmát. Megsimogattam a hátát, és csendesen beszéltem hozzá.

- Annyira sajnálom, kicsikém! Bocsáss meg nekem! Bármit megadnék, ha ezt az egészet meg nem történté tehetném.

Azt hittem, Lily azért nem reagál, mert haragszik rám, ezért finoman megráztam a vállát, mint amikor kiskorában nálunk aludt, és csak így tudtam felébreszteni. Amikor erre sem tért magához, én idióta, csak akkor jöttem rá, hogy elájult.

Lehúztam Perselus testéről, a hátára fordítottam, és az arcát paskolgatva próbáltam magához téríteni.

- Lily! Lily! – szólongattam. – Rosalie, hívd ide Madam Pomfreyt! – kértem a lányomat, aki vetett egy rémült pillantást vetett a barátnőjére, aztán elsietett.

- Hamilton professzor – szólított meg William Jones, Wendy Cook fia. -, szóljak az igazgatónőnek?

Jay és Bill, Russel és Thomas fiai is engem figyeltek, mintha csak arra várnának, hogy kiadjam a parancsot. Mosolyt erőltettem magamra, ami minden bizonnyal inkább fintornak hatott, elnézve a három fiú arcát.

- Igen, Mr. Jones, kérem, siessen az igazgatónőhöz! És mondja meg neki, hogy haladéktalanul értesítse Mavis Pitont, hogy a férje meghalt.

William bólintott, és a két barátjával a nyomában indult Minerva irodája felé.

Poppy tűnt fel a folyosó végén. A tőle telhető legjobban sietett, kezében rongyokat és főzeteket egyensúlyozott. Rosalie futólépésben a nyomában volt, és megállás nélkül magyarázott.

- De Madam Pomfrey, értse meg, kérem, hogy Lily nem kereste a bajt! És nem megsérült, hanem elájult!

- Szép dolog a barátság, Hamilton, de ha mindenkinek elhinném, hogy tényleg az történt, amit állít, és nem csak falazni próbál a barátjának, itt bizony nagy fejetlenség lenne.

Rosalie dühös szemeket meresztett a nőre.

- Jó, ne higgyen nekem, majd az édesanyám elmondja ugyanazt, amit én.

- Igen, igen, Halley drágám, kérlek, ha nem nagy kérés, egy kis büntetőmunka nem ártana a lányodnak. Az talán eltereli a figyelmét a hazudozásról – javasolta emelt hangon Poppy, miután látótávolságon belülre kerültem.

Még magyarázott valamit az egyre pofátlanabb következő generációról, aztán megtorpant, egyik kezét a szája elé kapta, a másikat a szívére szorította, ennek köszönhetően pedig a fiolák és a ruhadarabok szanaszét szóródtak a földön.

- Merlin szakállára! Az nem lehet, hogy minden igaz volt... - Tekintetével a lányomat kereste, aki dacosan meredt a gyógyítóra.

Poppy nem foglalkozott a bocsánatkéréssel, elhessegetett Perselus és Lily mellől, hogy aztán ő vegye át a helyemet. Elszörnyedve nézett végig a férfi holttestén, lehajtotta a fejét, szomorúan megrázta, és felsóhajtott.

- Éppen most, amikor csaknem húsz éve minden rendben volt az életedben... A Roxfort összes tanára egy emberként fog vigyázni a nagylányodra, az ikreidre és a feleségedre, Perselus. Ebben biztos lehetsz.

És a még meg sem született negyedik gyermekedre – tettem hozzá gondolatban. Elfacsarodott a szívem. Mavis napokon belül megszülheti a második Piton fiút, aki már sosem ismerheti meg őt. Nem fogja hallani Perselushangját, nem alszik majd el a karjaiban, nem hallgatja a történeteit. Csakhírből fogja hallani, hogy neki jutott a legszeretőbb apa, aki sose még ahangját sem emelte fel, ha a gyerekeivel beszélt. Nem akarta, hogy nekik isolyan pokoli gyerekkor jusson, mint neki. Ettől persze sosem kellett tartania.A legkevésbé sem hasonlított Tobias Pitonra. És én akkor és ott megfogadtam, hogy a legifjabb Piton gyerek tudni fogja, milyen csodálatos ember volt az apja. Mert tudnia kell. És nemcsak neki, hanem mindenkinek a varázsvilágban. Így, hogy most meghalt, nem akartam még hírből sem egyetlen rossz szót hallani róla. Az én szememben Perselus Piton még Merlinnél is nagyobb szent volt.

A sós könnyek marták a szememet, de csak nem akartak elapadni. Poppy megvizsgálta Lilyt, majd kijelentette, hogy sok pihenésre van szüksége, és a gyengélkedőre reptette. Minerva megállította őket, vetett egy együttérző pillantást a lányra, megsimította a karját, aztán felém fordult. Az ő szeme is csordultig volt könnyel.

- Mavis holnap már itt is lesz. Ma is jönne, de le kell adnia éjfélig egy fontos cikket – mondta a nő, amikor mellém ért. Átkarolt, némán tekintettünk le Perselusra. – Nem ezt érdemelte. Senki sem érdemelne ilyen véget, de ő még kevésbé. Szegény Lily, ez a látvány biztosan kísérteni fogja a rémálmaiban. Az édes kis ikrek valószínűleg emlékezni sem fognak az apjuk arcára, és az a szegény kisfiú, aki nem is találkozhat vele...

- Most megkérdezném, hogy van Mavis, de az tőlem nagy ostobaság lenne.

- Nem lenne az – felelte Minerva, és a szemembe nézett. – El sem tudod képzelni, hogy van. A szívem darabokra tört, amikor először hitetlenkedve őrjöngött, aztán átváltott keserves zokogásba. – A nő szipogott, nekem pedig megremegett a szám.

- Hopp-hálózaton keresztül beszéltél vele?

- Gyorsabb és kíméletesebb volt, mint baglyot küldeni neki.

Ezzel nem tudtam vitába szállni.

- Gyere az irodámba, Halley! Mondj el mindent, hogy aztán el tudjam mesélni a történteket Mavisnek. Erősnek kell lenned – nézett mélyen a szemembe, amikor összepréselt ajkakkal sem tudtam megakadályozni, hogy sírjak. -, Mavisnek nagyobb szüksége lesz rád holnap, mint eddig bármikor.

De ha megtudja, hogy itt voltam, nem fogja érdekelni, hogy nem tudtam tenni Perselusért semmit. Csak azt fogja leszűrni, hogy végignéztem a férje halálát. És én még csak nem is hibáztatnám érte.

Na persze nekem nem Mavis haragja volt akkor az egyetlen problémám, hiszen ostoba módon ígéretet tettem Lucius Malfoynak, hogy még látjuk egymást.