Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Halley

Egyikük sem a gyilkos átkot használta. Nem láttam zöld fénycsóvát. De ennél nagyobb kárt csak akkor tudtak volna okozni egymásban, ha elhangzik az Avada Kedavra.

Mindkét férfi hátrarepült, ahogy a testének csattant a másik fél átka. A jellegzetes vérszag, mely olyan, mint az oxidáló réz, szúrós és sós, egy pillanat alatt szétterjedt a levegőben. Fojtogató volt, és bár nem vagyok rosszul a vér látványától, mint Mavis, ez azért sok volt. Vagy inkább sokk. Sokkal inkább sokk.

Iszonyatos koppanással landoltak a földön. Fájdalmas nyögés, felbugyogó vér hangja, aztán csend lett. Azonnal Perselushoz rohantam, és a szám néma sikolyra nyílt a látványtól.

Épp mint tizenhét éve, amikor Nagini kis híján halálra sebezte, vagy egy évvel később, amikor Bones sebesítette meg súlyosan, most is ömlött a testéből a vér. A gyomra helyén csak egy véres, tátongó lyuk maradt, kiegészítve gyomrának és a beleinek cafatjaival. Megállíthatatlanul folyt belőle a vér, csupasz lábamat pirosra színezte a férfi vére.

Malfoy egy robbantó átkot küldött rá. Perselus egész gyomra szétrobbant. Csak a csoda tudta volna megmenteni, mégis bíztam benne, hogy ő, aki annyi mindent túlélt már, ezt is átvészeli. Mavis sosem bocsátaná meg nekem, ha a férje a karjaimban halna meg. És én sem tudtam volna feldolgozni, ha valóra válik az egyik rémálmom, és elveszítem a férfit, akit diákkorom óta imádok. Rohannom kellett volna Poppyért, de a lábam nem engedelmeskedett. Akárhogy próbáltam talpra állni, a térdem megroggyant. Még felkelni sem bírtam Perselus mellől, nemhogy segítséget hívni.

A pánik, csakúgy, mint ilyen helyzetben mindig, szép lassan átvette a testem felett az irányítást. A gyomrom kavargott és hányással fenyegetett, ezen a torkomban növekvő gombóc sem segített túlságosan. A kezem remegett, amikor felemeltem, és a férfi fölé hajolva megsimogattam az arcát. Perselus verejtékezve, hatalmas erőfeszítés árán emelte rám a tekintetét.

Én pedig elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem.

Alig hogy az éjfekete pillantás találkozott az enyémmel, Perselus szemében kihunyt az élet lángja, és már nem engem látott, hanem a végtelenbe vezető sötétséget.

Felüvöltöttem. Perselus Piton, a kollégám, a barátom, a bálványom, a szemem láttára halt meg. És én nem tudtam tenni érte semmit. Nem tudtam megmenteni az életét.

A könnyek egyre csak gyűltek a szememben, és amikor nem bírtam tovább visszatartani őket, a férfi elvesztése miatt érzett fájdalom hangos zokogás formájában tört ki belőlem. Perselus mellkasára borultam, mint hatodéves koromban, magamhoz szorítottam őt, és rimánkodtam, hogy minél hamarabb felébredjek ebből a rémálomból. Bármit megadtam volna azért, hogy úgy, mint akkor régen, kiderüljön, hogy Perselus nem halott, csak eszméletlen.

- Nem! Nem! – kiabáltam sírástól kásás hangon. – Ez nem történhet meg! Gyere vissza, Perselus! Könyörgöm! Nem teheted ezt velünk! Lily, Rose és Stefan nem maradhatnak apa nélkül! És Mavis... Gondolj Mavisre, Perselus! Annyit harcoltatok egymásért, nem hagyhatod el! Gyerünk már, nyisd ki a szemed! Térj magadhoz!

De persze nem történt semmi. A férfi továbbra is üveges tekintettel meredt a semmibe. A varázsvilág nem egyenlő a mesevilággal, ahol bárki feltámad néhány érte hullatott könnycsepptől. Ismét az arcára simítottam a tenyerem, és lezártam a szemét. Olyan volt így, mintha csak aludna. A lelkem is sokkal nyugodtabb lett, hogy nem meredt rám az az üveges szempár.

Fogalmam sem volt róla, honnan gyűjtöttem erőt ahhoz, hogy felkeljek a holtteste mellől, hiszen ezzel végérvényesen elengedtem őt. Percekig csak álltam mellette, könnyes szemmel figyeltem az örök álmát alvó férfit. Ha nem lenne a tátongó, véres üreg a gyomra helyén, még békésnek is találnám ezt a képet.