Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Halley

Nem tudtam, mit akarhat Minerva, de Rosalie-t magammal vittem, ahogy javasolta. Pers még a temetés alatt álomba sírta magát, így ő Vincenttel maradt a lakrészünkben.

- Az igazgatónő miért hív minket is, ha keri is ott lesz? – kérdezte Rosalie. – Úgy értem – folytatta. -, valami megváltozott kettőtök között, amióta Perselus meghalt. Keri engem és Perst is eltaszít, ha a közelében vagyunk, és apára sem szívesen néz rá. – Megállt, és a szemembe nézett. – Anya, nem vagyok már gyerek. Mi történt?

Keskeny vonallá préseltem az ajkamat. De még mennyire, hogy a lányom már nem gyerek. Kész felnőtt, és ezt nem azért mondom, mert hamarosan nagykorú lesz. Átlátja a dolgokat, olvas a sorok között, és ezért rosszul esik neki, hogy nyilvánvalóan nem tud mindent a kialakult helyzetről. Szinte könyörög a tekintetével, hogy gyerünk, anya, mondj már valamit! Tudni akar mindent, és joga is lenne hozzá, hiszen Mavis a keresztanyja, Perselusért pedig születése óta rajong, akárcsak én diáklányként.

De nem tehetem. Nem mondhatok neki semmit. Összetörné, ha megtudná, Perselus miattam halt meg. Inkább haragudjon rám, amiért kétségek között hagyom, minthogy meggyűlöljön azért, amit tettem.

Ezért csak megráztam a fejem, és Minerva irodája felé toltam a csalódott arcot vágó lányomat. Még az ajka is lebiggyedt, ami nála a teljes kétségbeesés jele. Nagyot nyeltem, és egyenesen előre nézve bekopogtam az irodába.

Szörnyű anya vagyok.

Minerva nyitott ajtót, ajkán szomorkás mosollyal, kissé könnyes szemmel. Odabentről sírástól fojtott beszélgetés hallatszott ki. Mavis és Lily egymás mellett álltak. Mavis kezében az újszülött Harryt ringatta, Lilyt pedig egy-egy oldalról az ikrek szorították magukhoz. A volt legjobb barátnőm a fal felé nyújtotta a kisbabát.

- Harry Piton a neve. Ahogy akartad, drágám. Tudom, nem eléggé méltó emlék, talán Perselusnak kellett volna elneveznem, de...

- Nem, szó sem lehet róla. Én akartam Potter után elnevezni a második fiunkat. Megtartottad a nekem tett ígéretet azzal, hogy Harrynek nevezted el. Ennél szebb gesztust nem is tehettél volna. Köszönöm neked - válaszolt neki egy hang.

A szemeim elkerekedtek, levegő után kapkodtam, ahogy az agyam dekódolta, ki válaszolt Mavisnek. Rosalie-ra kaptam a tekintetemet: a lányom arcán csendesen, patakokban folytak a könnyek. Szinte öntudatlanul tett egy lépést az iroda felé. Perselus – az ajka némán formálta a férfi nevét. Mosolyogni akart, de a mélyében bugyogó zokogás kirobbanni készült, így csak a szája sarka rángatózott szüntelenül.

Minerva felé fordultam.

- Nem lehet igaz – ráztam meg a fejem értetlenül. Úgy éreztem, sokkot kaptam. A szobában Mavis és a gyerekei minden kétséget kizáróan Perselus Pitonnal beszélgettek. Azzal a Perselus Pitonnal, akit alig egy órája temettünk el. Ez még a varázsvilágban is lehetetlennek tűnt. – Mi folyik itt, Minerva?

A nő elmosolyodott.

- Na, igen, eddig ez csak az elhunyt igazgatóknak volt lehetséges, de tekintettel a körülményekre, kiharcoltam a Minisztériumtól egy különleges engedélyt.

- Perselus kapott egy portrét?

Minerva bólintott. Le voltam nyűgözve. Nyilván nemcsak a szokatlan helyzet, de Minerva személye is hozzájárult ahhoz, hogy ez megvalósuljon.

- Köszönöm – szólalt meg Minerva háta mögött Mavis. Éveket öregedett ezalatt a néhány nap alatt. A szeme alatt karikák, az arca beesett, a bőre fakó, szinte sárga, az ajka repedezett és színtelen. Ha a haja nem lenne ősz hajszálaktól mentes, simán Lily nagyanyjának gondoltam volna. A nagylánya sem volt jó színben, tőle szokatlanul ugyanis nem viselt sminket, a szeme vörös és puffadt volt a sok sírástól. Az ikrekből is hiányzott a megszokott jókedv, bár ők még nem igazán tudták, mi történt az apjukkal. Jobb is így. – Elmondhatatlanul köszönöm, Minerva. A gyerekeknek és nekem is minden pénzt megért volna, hogy még egyszer láthassuk Perselust. Esetleg lehetne...?

Az igazgatónő bólintott.

- Természetesen, Mavis. Perselus portréja ugyanúgy az igazgatói irodában marad, mint a hajdani igazgatók képmásai. Gyere, amikor csak akarsz!

Mavis hálásan elmosolyodott.

- Még ma hazautazom. Viszem az ikreket és a picit is. Lily természetesen marad, be kell fejeznie a tanévet. Ha nem bánod, nem kereslek meg indulás előtt. Nem szeretek búcsúzkodni.

- Jó utat, Mavis! Lily miatt ne aggódj, ő még mindig a Roxfort lánya.

Amikor elhaladtak mellettünk, Rose felém nyújtózkodott, de ahogy lehajoltam, hogy felvegyem a keresztlányomat, Mavis felkapta a gyereket, a nagylánya kezébe adta a kisebb gyermekét és elsietett a második lányával. Rosalie hiába szólította, a keresztanyja meg sem hallotta, amitől felment bennem a pumpa. Minerva ugyan figyelmeztetően a vállamra tette a kezét, de látszott rajta, nem tetszik neki, ahogy Mavis viselkedik. Lily is értetlenül nézett az anyja után, bocsánatkérőn nézett ránk, majd kézen fogta Stefant és követte az anyját.

- Gyertek be! – intett Minerva.

Tekintetem egyből a falra tapadt, a portrékat pásztáztam sorban. Olyan sokan voltak! Igaz, a legtöbben szokás szerint aludtak. Pontosabban, csak egyetlen portréalak volt ébren.

- Halley! Szia, Rosalie!

Perselus Piton világéletében ritkán mosolygott. A diákok fejében egy mogorva vénember képe társult a személyiségéhez. Persze a mardekárosok tudták, hogy ez csak álca, valójában egy nagyon is törődő férfi. És mégis, abban a pillanatban, ott, a portréja előtt állva, azt sem bántam volna ha morog vagy kiabál velem, csak hadd halljam a hangját.

Rosalie közelebb lépett, kezével végigsimított a portré arcán.

- Perselus! – nyögte a lányom, és kirobbant belőle a zokogás.

- Rosalie, bármit megteszek, csak ne sírj! Te is nagyon hiányoztál nekem, kicsim! És hidd el, minden vágyam, hogy most magamhoz öleljelek.

A szemem könnybe lábadt a jelenetet figyelve. A lányom egyszerre volt határtalanul boldog és leírhatatlanul szomorú. Egy anyának ez a legfelkavaróbb látvány.

A férfi rám emelte a tekintetét.

- Nagyon sajnálom, Halley. Tudom, mit gondol Mavis, és hidd el, mindent megtettem azért, hogy megváltoztassam a véleményét, de te is tudod, milyen makacs. Engem sem hallgatott meg, nem hagyta, hogy elmondjam, nem tudtál volna megmenteni. – Perselus arcán megfeszültek az izmok. – Az egész az én hibám.

- Dehogy a te hibád! – A hangom sokkal magasabban szólt, mint általában, a döbbenet lebénított. – Perselus, Mavisnek igaza van! Miattam haltál meg!

- Tessék?!

Teljesen megfeledkeztem a lányom jelenlétéről, így amikor közbeszólt, lefagytam. Rosalie ugyanúgy nézett rám, mint Mavis, amikor megtudta, mi történt a férjével: düh és hitetlenkedés keverékével.

- Rosalie...

- Szóval ezért nem mondtál nekem semmit! – csattant fel. – Hallgattál a történtekről, amivel megbántottál engem és apát is! Nem magyaráztad meg, hogy keri miért kezel úgy, mintha fertőző betegséget terjesztenék! De most már mindent értek. Mindig az hallgat, aki a legjobban benne van az egészben. – Letörölte a pilláin csüngő könnycseppeket, a szeméből sugárzó harag perzselt. – Gyilkos vagy. Szégyellem, hogy te vagy az anyám. És mindent el fogok mondani apának. – Fogta magát, és kirohant, egyenesen a lakrészünk felé.

Minerva megdörzsölte az orrnyergét.

- Merlin szakállára...

Én nem pont így fogalmaztam volna.

- Halley, mire vársz? – Perselus hangja térített észhez. – Később visszajössz, és akkor beszélünk, de most menj, a lányodnak válaszokra és nem utolsó sorban az anyjára van szüksége.

- Mondtam már, hogy mindig te adtad a legjobb tanácsokat, Piton professzor? – És lám, Perselus még portré formájában is tudott hatni a józan észre.

- Nem elégszer – felelte mosolyogva. – Tűnés, Mrs. Hamilton! Az életedet csak te magad tudod helyrehozni.