Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Halley

Mavis a gyengélkedő egy ablakhoz közeli ágyában ült, karjában a kisfiával. A kicsi békésen aludt, fogalma sem volt róla, hogy a születése nem olyan örömteli esemény, mint amilyennek kellett volna lennie. Ettől függetlenül imádnivaló kissrác volt, a szeme Mavisé, így égszínkék pillantását hordozta végig a terem berendezésén, majd a jelenlévőkön, és végül visszatalált az anyjára, aki szemében könnyekkel (sajnos nem örömkönnyek voltak), halvány mosollyal nézett le negyedik gyermekére. Az orra enyhén görbe volt, a fején ülő pihék színe már a születése pillanatában is éjfekete volt – ezeket az apjától örökölte, akit csak fényképeken fog látni.

Az ágy végében álltam, hol Mavist és a fiát néztem, hol bűntudatosan lesütöttem a szemem. Kezdtem komolyan magamat okolni azért, hogy ez a kiskölyök sosem fog találkozni az apjával. És ahogy végignéztem Perselus családján, a szégyen könnyeket csalt a szemembe.

Lily az ágy mellé tolt széken foglalt helyet. Félelmetes, hogy mennyire hasonlít Mavisre. Ha a szeme nem szénfekete lenne, az anyja tükörképe is lehetne. Ő sem tudott felszabadultan örülni a legifjabb kistestvérének: a szeme bedagadt a sok sírástól, a mosolya a legkevésbé sem volt őszinte, és észrevettem, hogy úgy öt percenként hátranéz a gyengélkedő bejáratára. Ezt Mavis is kiszúrta. A lánya kezére tette a sajátját, és megrázta a fejét.

- Tudod, hogy nem fog jönni.

Levegő után kapkodtam. Hogy nem értettem meg egyből? Ez a szegény lány az apját várja még úgy is, hogy jól tudja, meghalt.

Vincent a kezemért nyúlt, és megszorította. Úgy tíz perce érkezett meg az ikrekkel, akik majd kicsattantak a boldogságtól, amikor tudatosodott bennük, hogy mától ők is nagytesók. Nem értették, és egyelőre nem is kellett érteniük, mit jelent az, hogy az apjuk elment. Rose odajött hozzám, átölelte a derekamat, de amikor én is magamhoz akartam ölelni a keresztlányomat, Mavis szikrákat szóró szemekkel nézett rám, és odahívta a kisebbik lányát azzal, hogy nézze meg az öccsét. A férjem, ezt látva, egy pillanatra lefagyott. A tekintete ide-oda ugrált köztem és Mavis között, de mivel mindketten kerültük a pillantását, Stefant felültette Mavis ágyára Rose mellé, aztán odajött hozzám. Milliónyi kérdést láttam a szemében, amikor ránéztem, de csak megráztam a fejem. Az egész iskola tudta már, hogy Perselus meghalt, de a részleteket senki sem ismerte rajtam kívül. Elképzelni sem tudtam, hogy mondjam el neki, mi történt pontosan. És nem is ez volt a megfelelő alkalom erre, hiszen az én gyerekeim is a szobában voltak: Rosalie Mavis ágya mellett állt, és felvette Perst, hogy ő is lássa a kicsit. A keresztanyja egy pillantásra sem méltatta őket, a darabokra tört szívem fájdalma mellett pedig feléledt bennem a harag.

Rajtunk kívül Minerva, Hermione és Harry volt a helyiségben. Azok az emberek, akiket Perselus a maga módján ugyan, de szeretett és tisztelt. Poppy rögtön a szülés után visszatért a bájitalszertárba, hogy befejezze a félbehagyott munkát, legalábbis ezt mondta. Szerintem viszont csak fel kellett dolgoznia, hogy életében először világra segített egy kisbabát.

- Gyönyörű kisfiú! – Minerva meghatottan pislogott, mint egy büszke nagymama. – Hogy hívják?

Mavis Harryre nézett.

- Perselus ötlete volt. Ő itt Harry Piton – a pillantása átugrott Hermionéra -, a keresztfiad, Mione. Már ha beleegyezel. Perselusszal a terhességem elejétől biztosak voltunk benne, hogy téged szeretnénk a kicsi keresztanyjának.

Harry arcán végigfolyt egy könnycsepp, Hermione elsírta magát. A nő odabotorkált Rosalie mellé, és Harry Pitonra mutatott.

- Megengeded, hogy felvegyem a keresztfiamat? – kérdezte, könnyek között is mosolyogva.

Mavis mosolyogva bólintott, és átnyújtotta a babát. Végre volt valaki a szobában, aki a fájdalom ellenére örömkönnyekkel küzdött. Még az én szám sarkában is megbújt egy kis mosolyféle, ahogy néztem, hogyan gügyög Hermione a kis Harrynek. A kicsi fogatlan, de széles mosolyt villantott rá. Szerelem első látásra, csak egy kicsit más értelemben.

Odasétált vele Harryhez, aki mosolyogva megsimogatta az apróság lábát.

- Hát szia, kisember! Én vagyok az elsőszámú névrokonod. Aztán jó kisbaba legyél, ne hozz szégyent a nevemre! Meg amúgy is vicces lesz, amikor anyukád kiabál majd, hogy HARRY, AZONNAL GYERE IDE!, én meg, mint szófogadó nagyfiú, rohanok helyetted is.

Halk nevetés hullámzott végig a gyengélkedőn.

- Mikor mondod el, hogyan történt? – kérdezte Vincent suttogva. – Halley, látom, hogy valami nagyon nem stimmel. Mavis úgy néz rád, mintha nem is a legjobb barátnője, hanem egy sorozatgyilkos lennél. És miért nézi levegőnek Rosalie-t és Perst? Én azt hittem, imádja őket. Na és miért hívta magához Rose-t közvetlenül azután, hogy a keresztlányod odament hozzád?

Ha sorozatgyilkos nem is, de gyilkosnak gyilkos vagyok Mavis szemében. Azért nézi levegőnek a gyerekeimet, mert tőlük is távol akarja tartani magát és a gyerekeit. És hogy miért? Mert én vagyok az anyjuk. Rose-t pedig azért távolította el a közelemből, mert nem akarja, hogy többé én legyek a keresztanyja. Csak egy dolgot akar: ne menjek a gyerekei közelébe.

Válaszom tehát volt a férjem minden kérdésére, már csak azon kellett gondolkodnom, hogy mikor fogom úgy érezni, eljött az idő, hogy valaki megismerje a teljes igazságot az én szemszögemből.

Arra persze nem gondoltam, hogy Mavis újságíróként előbb fogja robbantani a bombát, mint ahogy arra készen állnék.

És a tetejébe, amikor Vincenttel és a gyerekekkel (igen, Rosalie-t is megkértem, hogy a hálókörletéből költözzön egy kis időre hozzánk) visszatértünk a lakrészünkhöz, az asztalomon egy levél várt Lucius Malfoytól.