Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Lucius

Amikor segítséget kértem tőle, azt vártam, hogy dühében halálra átkoz. Erre tessék, itt térdel mellettem, és a karomat gyógyítja. És ami talán a legmeglepőbb volt, hogy nem sütött a szeméből a gyűlölet. Csupán keskeny vonallá préselt ajka és könnyáztatta arca árulkodott arról, hogy talán ő maga sincs tisztában vele, miért segít rajtam.

Sokáig nem viszonozta a pillantásomat. Csak arra koncentrált, hogy minél gyorsabban meggyógyítson, pillantása véletlenül sem tévedt az arcom irányába. Érthetetlen volt még saját magam számára is, hogy mégis miért érzek határozott rokonszenvet a fiatal nő irányába. Vagyis ez nem teljesen igaz: ő volt az egyetlen, aki ismeretlenül sem tekintett rám felmentett halálfalóként. Nem kezdett jajveszékelni, amikor meglátott, sőt, el akart küldeni, mert sejtette, hogy nem lesz szép vége, ha én és Perselus szemtől szemben állunk egymással. Meglehet nem engem, sokkal inkább Perselust akarta védeni, mégis értem tett többet. Sokkal többet, mint bárki más.

Egyszer csak viszonozta a kutató pillantást, és ekkor tudatosodott bennem, hogy olyasmit érzek, amit eddig még soha: hálát.

- Köszönöm – próbáltam erőnek erejével kipréselni magamból az egyetlen szót, ami akkor helyénvalónak tűnt.

Halley Hamilton. Újra rácsodálkoztam, hogy ez a hihetetlenül dallamos név mennyire tükrözi a külső szépségét és a belső ártatlanságát. Az egész lénye tiszta volt, mint a legsimább felszínű, legfrissebb vízű tó tükre. Semmi rosszindulat nincs benne, ezt rögtön láttam rajta. Kétségkívül tanárnak született: kedves, empatikus, figyelmes. A tökéletes ellentétem. És ez volt az oka annak, hogy nem értettem, miért űzte ki a gondolataimból a fiam és a feleségem nevét is egyetlen pillanat alatt. Sosem reagáltam még így egy fiatal nőre, aki akár a lányom is lehetne. Értetlenül álltam az egész szituáció előtt, és ez mit sem változott akkor, amikor hirtelen elhajolt, és azt mondta:

- Másodperceken belül vége az órának. Van elég ereje ahhoz, hogy hoppanáljon?

El voltam képedve. Először meggyógyította a karomat, aztán egérutat ad, hogy kereket oldhassak. Azok után, ami történt.

- Az előbb, amikor Perselus mellett térdelve zokogott... - kezdtem, de a szavamba vágott.

- Meghalt – válaszolta röviden. Az ajka megremegett, és hiába vett mély levegőt, egy kósza könnycsepp végigfolyt az arcán. – És ha Perselus nagylánya vagy bárki a kollégák közül itt találja magát, hamarosan ön is az lesz.

Nem éreztem fájdalmat, amikor a karomra támaszkodva előbb felültem, aztán talpra álltam. Mintha néhány perccel ezelőtt nem több centire hevert volna a karom a testemtől.

- Maga gyógyító, kisasszony?

A kérdést hallva pislogás nélkül meredt rám, aztán nagy nehezen megtalálta a hangját.

- Nem. Én tanár vagyok. Gyógynövénytant tanítok. De most ne ez legyen a legnagyobb gondja, Mr. Malfoy. El kell tűnnie innen, mielőtt valaki ránk talál. Szóval, minden jót! – Azzal hátat fordított, de nem mozdult, ezzel jelezve, hogy arra vár, menjek végre.

Én viszont megragadtam a karját, és magam felé fordítottam, mire meglepetten és kissé rémülten felzihált. Szemei kikerekedtek, a szája elnyílt, néhány ébenfekete hajtincs az arcába hullt. Tekintete nem ugrált ide-oda, mint a legtöbb embernek, ha megijesztik, hanem egyenesen a szemembe nézett. Olyan közel volt hozzám, hogy a szemében szinte láttam magamat, enyhén ziháló légvétele súrolta az arcomat. A tenyerem alatt égett a bőre, ahol a karját szorítottam. És én csak néztem és néztem, mintha valami istenség lenne. Az egyre csituló zihálása volt az egyetlen, ami megtörte a közöttünk feszülő csendet. Aztán, amikor teljesen elcsitult volna, felemeltem a kezem, és elsöpörtem az útból azt a pár tincset, ami megakadályozta, hogy láthassam az arcát teljes egészében. Halleyből kiszakadt egy halk nyögés, mire elégedett mosolyra húzódott a szám.

- Ki maga? – susogtam megrészegülve. – Hogyan lehetséges, hogy bár csak most találkoztunk először, ön egy pillanat alatt megbabonázott?

Halley lélegzete elakadt. Hátrálni próbált, de nem engedtem a szorítás erejéből. Moccanni sem bírt. A levegő pedig egyre csak izzott körülöttünk, míg szinte úgy éreztem, mindketten meggyulladunk ott helyben. Hatalmas volt a kísértés, és csupán pár centin múlott. Ha Narcissa leléphetett a miniszterrel, én miért ne csókolhatnám meg ezt a nőt? Hiszen meseszép, és nem mellesleg megmentett. Dacolhat velem, de ott lebuktatta magát, amikor nem húzódott el az érintésemtől. Mi több, egyenesen élvezte.

Elkapta rólam a tekintetét, és benedvesítette az ajkát. Morgásszerű hang tört elő a torkomból, a karját átrántottam a vállam felett, így még tovább csökkent a minket elválasztó centiméterek száma. Halley arcát pír lepte el, amitől csak még jobban felbátorodtam. Megcirógattam az arcát (a jóleső sóhaj ezúttal sem maradt el), majd az álla alá nyúlva lábujjra kényszerítettem, így már csak lejjebb kellett hajolnom egy kicsit, és az ajkaink egy vonalba kerültek.

- A családom... Az ön családja... Ezt nem gondolhatja komolyan, Mr. Malfoy... - próbálkozott, és éreztem is, hogy szabad kezét a mellkasomra téve igyekszik eltolni, de közben ott volt az árulkodó pír, ami bebizonyította, hogy ezek csak üres szavak, és inkább saját magát akarja észhez téríteni, mint engem.

- Mondja megint – búgtam szinte az ajkai közé. Halley, talán ő maga nem is érzékelte, de csücsörített. – Mondja, hogy Mr. Malfoy!

- Mr. Malfoy – lehelte.

A szám elnyílt, egyszerre eltűnt a köztünk lévő távolság, az ajka már az enyémre siklott, amikor odabent felberregett az óra végét jelző csengő, megtörve a varázslatos pillanatot. Ezzel egyidőben Halley ki is zökkent, és újult erővel rángatta satuba szorított karját.

- Engedjen el! – követelte, én pedig elengedtem. Halley rémülten nézett a háta mögé, ahonnan egymás után hangzott fel több nyílódó ajtó hangja. – Most pedig menjen! Azonnal! – pördült vissza felém. A szemében elhatározottságot láttam, semmi mást. Nyoma sem volt az imént keltett vágynak, amit én ébresztettem benne. – Menjen már! – szólt rám, miután látta, hogy nem mozdulok.

- Legyen. Elmegyek. De csak egy feltétellel – mondtam, mire Halley szemöldöke felszaladt a homloka közepére.

- Feltétel? Csak nem gondolja, hogy... - kezdte, aztán ahogy a folyosót diákok csevegéseinek hangjai töltötték be, meggondolta magát. – Jól van, mondja! De gyorsan.

- Jöjjön el hozzám, a Malfoy kúriára. Amikor ideje engedi. Ígérje meg, és itt sem vagyok.

- Jól van, rendben, megígérem! Most pedig induljon! – csattant fel egyre idegesebben, és a válla felett átnézve láttam, hogy halvány fekete pontok kezdenek tömegesen megjelenni. Mindjárt meglátnak minket.

Halley visszasietett Perselus holtteste mellé. Az a végtelen szomorúság, ami kiült az arcára, amikor lenézett a férfira, megingatta a hűvös álarcomat. Éppen ezért elfordultam, és csak ennyit mondtam búcsúzóul:

- Írni fogok önnek, amíg meg nem látogat. Tiszteljen meg azzal, hogy válaszol, amíg sor nem kerül a személyes találkozásra.

Egy pillanattal később már a Malfoy kúrián voltam.