Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Lucius

Ahogy félig lecsúszva hevertünk az asztalon, egyszerre eljutott a tudatomig, hogy amit tettem az egyszerre megkérdőjelezhető és mégis helyes. Megkérdőjelezhető, mert bár Narcissa elhagyott, gyakorlatilag még mindig a feleségem volt. És helyes, mert Halley ugyanúgy vágyott rám, mint én rá. A szavaival, amelyeket a fülembe súgott, olyan vágyat ébresztett bennem, amelyet a feleségemnek sosem sikerült. Szerettem ezt a nőt, hiába volt ő Mrs. Hamilton.

De ettől függetlenül van, ami nem változik. Nem akartam Halleyt hiú ábrándokba kergetni. Szerettem az első pillanattól kezdve, de én nem voltam az a szőke herceg, akire egy hozzá hasonló, finom lelkű és okos szépség vágyik. Erre azonban minél később jön rá, annál jobb. Ebből is látszik, hogy a régi szokásokat nem lehet egyik napról a másikra elhagyni: amit tenni készültem, az kimerítette a kihasználás fogalmát.

Bárkit kihasználtam volna, amikor az a gyönyörű nő, még mindig enyhén kipirult arccal felnézett rám, és megkérdezte, hogy most mi lesz.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.

Halley zavartan lesütötte a szemét.

- Tudod... A férjem mindenkit ellenem hangolt. Mindenkit. A gyerekeimet is elvette tőlem. Megpróbáltam mindent, hogy ezt ne tehesse meg, még a Minisztériumba is elmentem, de elhajtottak. A hamis hírek megelőztek, akárhová is fordultam segítségért.

- Ne nevezd a férjednek. – Ismeretlenül is undorodtam attól a férfitól. Elvenni egy anyától a gyermekét, ez a legaljasabb dolog amit el tudtam képzelni. – A rossz nyelvekkel pedig ne foglalkozz. Hidd el, nem olyan nehéz figyelmen kívül hagyni a pletykákat. Tapasztalatból tudom.

- És mégis mihez kezdjek az életemmel? Már az állásomat is elveszítettem. Londonban van egy kis garzonlakásom, de sokra megyek vele, ha nem tudom fenntartani. Mindent elvesztettem, Lucius! – A nő szája sírásra görbült, mire felé fordultam és átöleltem a derekát.

- Maradj itt velem. Egy ideig. Senki sem fogja megtudni. Aztán majd meglátjuk.

És így is lett.

Halley a londoni lakásába hoppanált, hogy elhozza a legszükségesebbeket. Mindössze egy bőrönd volt a kezében, amikor visszajött, tele a ruháival és tisztálkodási holmikkal. Semmi mást nem hozott. Legalábbis ezt hittem, amíg meg nem láttam a bőrönd alján egy fotót, amin a lányával és a fiával van. Összeölelkezve mosolyognak a kamerába, a nagylány az anyja vállára hajtja a fejét, a kisfiú a nyakába csimpaszkodik. Halley mindkettőjüket szorosan magához vonja. Ahogy a kép megmozdult, szinte hallottam is a boldog nevetést, ami kitört mindhármukból. Őszinte, halvány mosoly jelent meg a szám szélén, ahogy a képre néztem. Boldognak tűntek, főleg Halley. Igazi családanya: akkor mosolyog, ha a gyerekei is mosolyognak. Harag gyúlt bennem, olyan, amit egyszer a fiam, majd a feleségem eltűnésekor éreztem. Tökéletes családként tartottak minket számon, és mi is úgy éreztük, hogy minden tökéletes az életünkben, mert szerettük egymást. Boldogok voltunk. Nekünk is volt egy hasonló fotónk, amit az éjjeli szekrényem fiókjába zárva őriztem. Egy bálon készült, így csak egy lenne a sok közül, de nem az. Narcissa áll középen, lehunyt szemekkel mosolyog, mi pedig Dracoval kétoldalt puszit nyomunk az arcára. Olyan szorosan állunk egymás mellett, hogy lehetetlen lenne megmondani, hol végződöm én és hol kezdődik Narcissa, vagy hol végződik a feleségem és hol kezdődik a fiam. Amikor cuppant mindkét puszi, Narcissa önfeledten, fejét hátravetve nevet, mi ketten őt nézzük mosolyogva.

Akárhányszor elővettem azt a képet, csak a miérteket kerestem. Miért sétált ki a fiam egy szó nélkül az életemből? Miért hagyott el Narcissa? Miért pont nem sokkal a szabadulásom előtt? És miért pont a miniszterrel? Olyan rossz sorsa volt mellettem?