Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Halley

Csak én tudom helyrehozni az életemet? Ebben korántsem voltam biztos.

A családom pillanatok alatt szétesett. Rosalie mindent elmondott Vincentnek. Hiába siettem szinte azonnal a lányom után, nem értem oda időben: a férjem a lányunk szájából már megtudta, mi történt. Amikor beléptem a nappaliba, Vincent a kanapén ült, kezében egy bontatlan levelet lóbált.

- Együtt terveltétek ki az egészet? Vagy miért küldözget neked Lucius Malfoy leveleket Perselus halála óta?

Luciust nem tántorította el, hogy nem kapott választ az első levelére. Épp ellenkezőleg, felbátorítottam azzal, hogy a történtek ellenére nem vagyok könnyen kapható, még a nagy Malfoy számára sem. Hetente küldte az újabb és újabb leveleket. A lényege mindegyiknek ugyanaz volt: szeretné, ha meglátogatnám az otthonában. Mindig küldött mellé valami apróságot is: bonbont, parfümöt, hajtűt, hajkefét, arcpirosítót, és persze egy szál éjfekete rózsát. Már egy hatalmas csokorra való gyűlt össze belőle. Egyetlen egy levélhez nem kaptam rózsát, azt a szálat Perselus sírján találtam. Fogalmam sem volt róla, hogy Lucius volt-e olyan ostoba, és ő maga hozta el, vagy a bagoly ejtette a virágot a sírhelyre, mielőtt elhozta nekem a levelet. Nem tudtam volna megmondani, mit éreztem, amikor megláttam az árva fekete virágot a koszorúk és virágcsokrok között. Éles kontrasztban állt a fehér márványkőből készült felülettel, amin hevert. Egyből magára vonta az ember figyelmét. Egyszerre volt gyönyörű és hátborzongató. Meredten bámultam, és azon kattogott az agyam, vajon másnak is egyértelmű lenne, hogy ez az egy szál virág olyan valakitől származik, akit enyhén szólva nem látnak szívesen a roxforti a birtokon. A válasz egyértelmű volt. Egy pálcasuhintással eltűntettem a rózsát. Gyerekes naivitással egy pillanatra átfutott a fejemen a gondolat, hogy bár az aznap történteket is ilyen egyszerűen kitörölhetném az életemből. Lucius Malfoy levelei viszont megakadályoztak abban, hogy akár egy percre is elfelejtsem Perselus halálát. Az ajándékait nem használtam, volt, hogy rosszabb napokon elégettem őket. A rózsákat viszont csokorba kötöttem és összezsugorítottam, így rejtve maradt Vincent elől, és ha újat kaptam, elég volt megérintenem a középső virágot, a csokor újra életnagyságban tündökölt. Persze végső soron az a csokor volt az ékes bizonyítéka annak, hogy bűnös vagyok, de valami láthatatlan erő életben tartotta bennem azt az elhatározást, hogy ez az ajándék nem drága, és nem szegek meg semmilyen törvényt azzal, ha megőrzök minden egyes szálat.

Vincent láthatóan ezt nem így gondolta. Válaszra sem várva feltépte a borítékot. A fekete virág azonnal az ölébe hullt, a levél pár másodpercnyi késéssel követte. A nyakán lüktetni kezdett egy ér.

- Szóval te és Lucius Malfoy. Azok után, hogy tudtad, Perselus milyen mélyről fakadó dühöt érzett ez iránt a férfi iránt, képes voltál őt választani a kollégád helyett, akit világ életedben imádtál?

- Nem erről van szó... Én csak...

- Te csak mi? Te csak úgy gondoltad, izgalmas dolog kétgyerekes családanya létedre összeszűrni a levet egy, mellesleg szintén családos, emberrel?!

Vincent hangja mondandója előrehaladtával fokozatosan emelkedett, így a végére már szabályosan üvöltött. Ekkor esett le, hogy Vincent, habár ki van akadva azon, hogy megmentettem Lucius Malfoy életét, elsősorban az a (levelekből levont) téves következtetés miatt dühös, miszerint én és Malfoy viszonyt folytatunk.

Elöntött a düh. Vincent csak saját magára gondolt. Még ebben a helyzetben is csak a lehetőséget kereste, hogy sajnáltathassa magát. Nem érdekelte, mennyire feldúlt volt Rosalie, amikor előadhatta az apjának, hogy Perselus miattam halt meg. Pers a legkevésbé sem érdekelte, amióta minden erejével azon van, hogy kiderítse, mit nem mondok el neki. És most, amikor megtudta, nem azzal foglalkozik, hogy a családunk mindezek ellenére összetartson, hanem adja a dühös lányunk alá a lovat, és azon van, hogy ő a lehető legjobban jöjjön ki ebből a helyzetből.

Hogy nem vettem észre, mennyire megváltozott? Rosalie megszületése után a kapcsolatunk még jobban virágzott, mint amikor összejöttünk a roxfortos diákévek alatt. A második gyermekünknél tárult ki úgy igazán Vincent számára a világ, hiszen, mint a legtöbb férfi, ő is mindent megtett volna egy fiúgyermekért. Boldog, már majdnem tökéletes család voltunk. Akkor mégis hogyan ronthattuk el ezt az egészet?

- Nem csaltalak meg – feleltem az idegességtől remegő hangon. Az sem segített, hogy megköszörültem a torkomat. – A család szent. Ezt Lucius Malfoy is így látja, hiszen neki is van egy fia és egy felesége.

Vincent felnevetett. Ördögi kacaj hagyta el a száját. Összerezzentem tőle.

- Egy feleség, aki elhagyta a miniszterért, és egy fiú, aki lelépett, mielőtt bezárták az Azkabanba. Valóban olyan családnak tűnik, amiért megéri küzdeni.

- Honnan tudsz te ennyi mindent? – vontam össze a szemöldökömet. Én nem meséltem neki soha Lucius leveleiről, az biztos.

- Rosalie megemlítette az elsőnél, hogy furán viselkedtél és hazudtál neki, amikor rákérdezett, ki küldte – lobogtatta meg a kezében tartott borítékot. – Gondolom, nem bánod, hogy én is figyelemmel kísértem a levelezéseteket.

- Milyen levelezés az, ahol a feladó sosem kap választ a címzettől? – Vettem egy mély levegőt, a kezem ökölbe szorult. – Honnan vetted a bátorságot, hogy elolvasd azokat a leveleket? Nekem szólt az összes, semmi közöd a tartalmukhoz!

- Ó, meghiszem azt! Kíváncsi lennék, mikor mondtad volna el, ha Rosalie nem hívja fel rá a figyelmemet?

- Soha! – csattantam fel. – Nem történt semmi! Ezek csak levelek!

- Csak levelek?! Mert egy férfi, aki nem akar tőled semmit, nyilván olyanokat ír, hogy alig várja a személyes találkozást, és hogy mindenképpen szavadon fog, mert megígérted neki, hogy meglátogatod – vágott vissza gúnyosan. – Szóval, ki vele. Akkor azért elmondtad volna ezt az egészet, ha az ágyában kötsz ki?

- Én nem rúgnám fel a családomat egy futó kalandért.

- Persze – forgatta a szemét. Mindig is utáltam, ha ezt csinálta. Diákkorunkban egyszerűen rácsaptam a tarkója, akárhányszor előfordult. Most szívem szerint egy pofont adtam volna neki. – Malfoy leveleiből sugárzik a vágy – undorodva ejtette ki az utolsó szót. – És szerintem ez kölcsönös – tette hozzá.

Elvörösödtem. Eszembe jutott, milyen közel voltunk ahhoz, hogy megcsókoljuk egymást. Éreztem a leheletét az arcomon. Hallottam, ahogy a fülembe súgva kéri, hogy ejtsem ki újra a nevét. És igen, láttam a vágyat a szemében. A tekintete szinte perzselte a bőrömet. Majd megőrültem. Luciust nem érdekelte, hogy mindkettőnknek családja van. Abban a percben csak azzal foglalkozott, hogy a végtelenségig fokozza a kéjt. Azt akarta, hogy én csókoljam meg őt. A legrosszabb az volt, hogy meg is tettem volna, ha nem szólal meg az óra végét jelző csengő.

Vincent elhúzta a száját, és csalódottan felsóhajtott.

- Mi lett az egykori mintadiákból...

Feladtam. A férjemet már nem tudom meggyőzni az ártatlanságomtól. Semmilyen tekintetben sem.

- A mögöttünk álló rengeteg év és közösen átélt élmény után nagyon fáj, hogy nem bízol bennem, de rendben. Gondolj, amit akarsz.