Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Halley

Perselus sírján friss volt a virág. Egy csokor fekete rózsa díszítette a sírt. Ugyanolyan virág volt, mint amilyet Lucius Malfoy csatolt a szüntelenül érkező leveleihez. Pontosabban, ugyanazok a virágok voltak, amelyeket a férfi küldött nekem. Összegyűjtöttem őket, mert azt hittem, Vincent nem tud semmiről. Ha rajtam múlt volna, soha nem is tudott volna meg semmit. De persze ember tervez, Merlin végez. Így már nem volt értelme rejtegetnem a virágokat, inkább kihoztam a sírhoz. Persze most, hogy ugyanazt az éles kontrasztot látom, mint amikor csak egy szál fekete virág volt a hónál is fehérebb kövön, már közel sem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet volt. Olyan, mintha újra Malfoy járt volna a sírnál. Megráztam a fejem, és elmosolyodtam a gondolaton. Hiszen az képtelenség. Malfoy valószínűleg az előzőt sem személyesen hozta el. Lehetetlen, hogy van róla bármi fogalma, hogy az a rózsaszál már nincs is itt.

De, nagyon is lehetséges. Újra ott volt az az árva virágszál, belerejtve a többi egy-két napos csokor közé. Lucius Malfoy virágot tett Perselus Piton sírjára. Megint.

Dolgozik a lelkiismerete? Hiszen végső soron ő ölte meg Perselust. Még ha számításba vesszük a körülményeket, akkor is egyértelműnek kéne lennie, hogy ő a gyilkos. Elöntött a kétségbeesett düh erre a gondolatra. Annyira nyilvánvaló, hogy ki a felelős mindenért! Akkor miért én járom meg? Miért engem gyűlöl mindenki? Nekem kell szenvednem, holott megmentettem egy életet. Bántják a gyerekeimet. A férjem és a legjobb barátnőm elfordult tőlem. A házasságomat már nem lehet megmenteni. El fogom veszíteni a kisfiamat is, ahogy a nagylányom már megvet és tagadja, hogy az anyja vagyok. Minerva sem tudom, meddig lesz még képes kitartani mellettem. Ha a történteknek híre megy, nekem végem. Sorban fognak érkezni a felháborodott szülők levelei, hogy mégis hogyan alkalmazhat egy gyilkost az iskolában. Fenyegetőzni fognak, mint Perselus esetében, amikor Voldemort legyőzése után visszajött tanítani. Az igazgatónő egyszer már végigjátszotta ezt a meccset a felbőszült szülőkkel. Kiállt Perselus mellett, még azon az áron is, hogy gyakorlatilag teljesen újjá kellett szerveznie a tanári kart. Sosem mondta ki, de érezni lehetett, mennyire megviselte ez a helyzet. Félt, hogy elveszíti a beléje vetett bizalmat, és akkor búcsút vehet az igazagatói széktől. Túl nagy volt a kockázat, de Minerva kitartott.

Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem csinálná végig ezt a procedúrát.

De ki vagyok én, hogy elítéljem emiatt? A helyében még aznap kirúgtam volna magamat, amikor Perselus meghalt. Most gondolok bele úgy igazán először, mennyi mindenért lehetek hálás Minervának. Magam ellen beszélek, de igazából nem értem a döntését. Minden arra mutat, hogy legalább annyira hibás vagyok, mint Lucius Malfoy. Ezt főleg Mavis gondolja így persze, de nem lenne szabad megfeledkezni róla, hogy ő a Próféta egyik, ha nem a legbefolyásosabb újságírója. Imádják a cikkeit, mert nem ítélkezik, csak tényeket közöl. Több százan rajonganak az írásaiért. Vajon mi történne, ha arra használná az ismertségét, hogy befeketítsen az egész varázsvilág előtt? És ezen miért csak most kezdek gondolkodni? Miért én? Miért nem Minerva?

Visszamentem a lakrészünkbe, ami szokatlanul csendes volt. A Próféta aznap reggeli példánya kiterítve hevert az asztalon.

Sírógörcsöt kaptam, amikor megláttam a szalagcímet. Nem kellett elolvasnom Mavis cikkét, jól tudtam, mi áll benne.

Megtette. Tényleg megtette. Visszaélt az újságírói hatalmával, és bemocskolta a nevemet minden varázsló és boszorkány szeme láttára.

- Kellemetlen, hogy most már mindenki tudja, mi az igazság. Nem igaz?

Vincent az ajtóban állt, zsebre dugott kézzel, haragos tekintettel. A hangjából ugyanakkor sütött az elégedettség. Felfordult tőle a gyomrom. Élvezte, hogy ilyen szinte megaláztatás ér. Mégis milyen emberrel kötöttem össze az életemet?