Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Lucius

A kúrián, egészen pontosan az előtérben, találtam egy csapat házimanót. Az egyikük elmondta, hogy Narcissa küldte vissza őket ide.

A szám gúnyos félmosolyra húzódott. Hát persze, hogy visszaküldte őket. Csak hátráltatták volna, amikor kézen fogva elsétált Strommal. Arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal a mágiaügyi miniszter otthonában minimum kétszer ennyi házimanó lesi majd a feleségem minden kívánságát. Vagy törvényes egyáltalán még a feleségemként hivatkoznom rá? Rendben van, papíron még házasok vagyunk, de bebizonyította, hogy amióta Draco elhagyott minket, semmi közünk egymáshoz. Engem Azkabanba zártak, ő pedig itt élt egyedül, ami csak elősegítette, hogy elhidegüljünk egymáshoz. Könnyen meglehet persze, hogy a fiunk nélkül amúgy is úgy éltünk volna egymás mellett, mint két idegen.

Bellatrix most biztosan örülne. A kicsi Cissy végre elhagyta az oly' gyűlölt Lucius Malfoyt! Látom magam előtt, hogyan veregetné vállon a testvérét, és vigasztalás gyanánt csak azt ismételgetné, hogy „Jobb lesz neked nélküle, Cissy!". Majdnem hangosan is felnevettem.

Narcissa családja sosem fogadta el a kapcsolatunkat. Kezdetben nem értettem, mi bajuk velem, hiszen én is aranyvérű családból származom, de amikor azzal a céllal látogattam el hozzájuk, hogy megkérjem a kezét, az anyja torka szakadtól üvöltött a lányával, és valami házassági szerződést emlegetett. Érdekházasságot. Narcissát egy másik, hozzánk hasonlóan nagy befolyású varázslócsalád legidősebb fiához akarták feleségül adni. Pedig már aznap kiszúrtam magamnak, amikor először megláttam a Roxfortban. Azt az elégedettséget sem felejtem el soha, amikor a Mardekárba került. Már akkor úgy éreztem, ő előbb vagy utóbb az enyém lesz. Mindig is biztos voltam a dolgomban, de amikor udvarolni kezdtem neki, ő meg elpirulva lesütötte a szemét, tudtam, hogy győztem. Nem is kellett sokat várnom, hogy egy pár legyünk. Aztán, miután végeztünk, szembement a szülei akaratával, és hozzám jött. Habár Bellatrix rettenetesen haragudott a húgára (én pedig, mondanom sem kell, úgy kezelt, mint egy nyomorult senkiházit, aki belerondított a családja tökéletes életébe), nem fordított neki hátat. Ugyanis Draco születése után Narcissa szülei megszakítottak vele minden kapcsolatot, és látni sem akarták az unokájukat. Bellatrix pedig időközben Narcissa helyett hozzáment ahhoz a pojácához, így a szüleik szemében végérvényesen is csak ő létezett. Bevallom, ezt sosem bántam túlságosan. Nem vagyok az a típus, aki meg akarna felelni bárkinek is.

Levettem a taláromat, és dolgozószobába indultam. Még hátraszóltam a vállam felett a házimanóknak, hogy ha mindent kitakarítottak, főzzenek vacsorát, aztán becsaptam magam mögött az ajtót.

Sosem akartam megfelelni senkinek. Soha.

Bal karommal megérintettem a jobbat. Hihetetlen, hogy néhány perccel ezelőtt még leszakadva hevert a testem mellett. De ami ennél is hihetetlenebb volt, az még mindig az, hogy egy roxforti tanár mentett meg, minden tekintetben. Halley Hamilton előbb meggyógyította a karomat, aztán hagyott elmenekülni. Mit hagyott elmenekülni, egyenesen könyörgött, hogy tűnjek el, mielőtt valaki észrevesz.

Nem kívántam még úgy nőt, mint akkor Mrs. Hamiltont. Izzott közöttünk a levegő, kész csoda, hogy nem estem neki azonnal. Ahogy a nevemet mondta, olyan édes ártatlansággal, mintha nem is családanya lenne. Megőrültem tőle. És ha az a nyomorult csengő nem szólal meg, kideríthettem volna, hogy az ajka is olyan édes-e mint a neve vagy a személyisége.

Életemben először neki mondtam ki a köszönöm szót. Ha nem lennék önmagam, azt mondanám, hálát éreztem azért, amit tett. Valójában viszont meg voltam döbbenve, pláné, amikor közölte, hogy Perselus meghalt. Nem hibáztattam volna érte, ha engem is utána küld. Ránézésre is rajongott Pitonért.