Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Epilógus

Nem éppen szokványos temetés volt. Persze egy temetés nyilván nem hétköznapi és könnyen megszokható dolog, de ez a mai minden szempontból más volt, mint a többi.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem volt tömeg. Nem jöttek el a barátok, rokonok, ismerősök, kollégák, hogy elkísérjék utolsó útjára az elhunytat. Nem sorakoztak a kikészített koporsó körül virágcsokrok, koszorúk, részvétnyilvánító üzenetek. Beszédet sem mondott senki, amiben méltó emléket állítana a halottnak, és részvétét fejezné ki a legközelebbi hozzátartozóknak. Miután a földbe eresztették a koporsót, nem volt szükség arra, hogy a friss sírhelyre halmozzák az imént említett, nem létező díszeket. Még sírkövet sem kapott az illető, csupán egy fa keresztet, rajta a neve és két szám.

Egy ilyen siralmas temetés után ennyi maradt belőle. A neve két évszám közé szorítva. Már senki sem ismerheti meg a mögötte rejlő embert és az élettörténetét. Ő is egy lett az itt nyugvó számtalan varázsló és boszorkány közül, akire váratlanul vagy éppen természetes módon csapott le a halál.

És ez volt a következő furcsaság. Bár inkább szomorúnak lehetne nevezni. Az ő történetét soha senki nem ismerte igazán. Mindenki azt hitte, hogy jobban ismeri a tulajdon édesanyjánál is, ez azonban nem így volt. Ők egyszerűen ítélkeztek felette a pletykák, szóbeszédek és a Próféta róla szóló cikkei alapján. Hát igen, amikor az elmúlt tanévben megölt egy roxforti tanárt, a folyóirat legelismertebb újságírója hátat fordított a diplomatikus stílusban írt cikkeknek, és nyíltan támadta a gyilkost. Az már senkit nem érdekelt, hogy önvédelemből tette. Ebből a szempontból semmiben sem különbek a mugliknál: elég egy szaftos pletyka, amiben valakit a sárga földig aláznak, és máris megbélyegzi a varázslótársadalom. Az sem segített sokat a helyzeten, hogy nem volt éppen makulátlan az előélete. Egyvalaki mégis mellette állt. Olyan valaki, akinek a természetétől távol állt az ítélkezés. Le sem tagadhatná, hogy tanár. Még egy olyan emberben is meglátta a jót és a szeretnivalót, akit mindenki megvetett. Rá még visszatérünk.

Két személy vett csak részt az igen rövidre sikerült ceremónián: az elhunyt felesége és a fia. Nem voltak egy mintacsalád. A fiú hamar, egyetlen szó nélkül hátrahagyta a szüleit. Előbb a feleség, majd a házasságuk sínylette meg a dolgot. Ha jobban belegondol az ember, nem is egyértelmű, miért jött el a nő. Hiszen megcsalta és elhagyta őt. Nem volt semmi mentsége a tettére. Sosem gondolt bele, mekkora fájdalmat okozott ezzel egykori férjének. És bár a férj tagadta, de egy hosszú évekig tartó házasság nem múlik el nyomtalanul, nem lehet egyik pillanatról a másikra kitörölni. Mi sem bizonyítja ezt annál jobban, minthogy amikor a nő váratlanul ismét felbukkant a férfi életében, a férfi kis híján felrúgta az éppen csak elkezdődött új életét az exfelesége miatt. Nem mintha számított volna. A nő pár nappal később ismét elhagyta, ezúttal örökre.

A fiúról talán szólnom sem érdemes. A leghálátlanabb gyerek volt, akit valaha ismert a varázsvilág. Magára hagyta a szüleit, aztán elvárta volna, hogy örömtáncot járjanak és mindenben a kedvében járjanak, miután újra besétált az életükbe. Egyetlen egyszer sem adott magyarázatot a tetteire. Persze a szülők nem is kérdeztek semmit, csak örültek annak, hogy egy szem fiuk újra mellettük van. Ki tudja, mi lett volna, ha az a hálátlan, amint kellően kipihente magát, és szerzett egy új varázspálcát, nem tűnik el ismét. Talán még a szülei házasságát is megmenthette volna. De nem, ő csak magával törődött. Pontosan olyan lett, amilyenné a szülei formálták: rátarti, lekezelő és önző. Az emberek akkor hallottak róla hónapokkal később, amikor apja halálhírére ismételten feltűnt a színen. Tökéletesen értett hozzá, hogyan játssza meg magát mások előtt, és sikere is volt vele. A szegény félárva – azt persze senki sem tette hozzá, hogy jobb lett volna, ha nem jön vissza ide.

Említettem, hogy visszatérünk még az egyetlen személyhez, aki kiállt mellette. A személyével el is érkeztünk az utolsó furcsasághoz.

Ez a személy a tulajdon gyilkosa volt, vagyis én magam, Halley Hamilton. De lehet, hogy a lánykori nevemet kéne írnom, hiszen közel egy éve, hogy a férjem, Vincent Hamilton elhagyott, és magával vitte a két gyerekünket, Rosalie és Perselus Hamiltont. Nem akartam engedni, hogy a gyerekeimet elvigye, de Vincent elégszer alázott meg ahhoz nyilvánosan, hogy inkább ne tegyek az akarata ellen semmit. Vincent még a saját családomat is ellenem hangoltam, amikor patáliát csapott tavaly júniusban az öcsém, Greg esküvőjén. Ezután meg sem lepődtem, hogy a szüleim és a húgom családja is hátat fordított nekem. Pedig azt hittem, annál rosszabb nem történhet velem, mint amikor Perselus Piton, a hírhedt bájitalmester halála után a legjobb barátnőm, Mavis Piton eltaszított magától.

Igen, azt hiszem, inkább úgy kéne bemutatkoznom, mint Halley Fox. Ehhez a családnévhez nem tapad annyi megaláztatás, mint a Hamiltonhoz.

Szóval, szép csendben meg akartam várni, amíg a nő és a fiú távozik. Nem voltam benne biztos, hogy tudják, én öltem meg a férfit, de ha azt is hiszik, hogy tisztában vannak a történtekkel, tévednek. El sem tudják képzelni, milyen érzés volt, amikor a férfi, akibe az első találkozásunkkal kezdve napról napra jobban beleszerettem, bebizonyította, hogy van, ami (vagyis inkább aki) nem változik. Amikor kezet emelt a gyerekemre, gondolkodás nélkül cselekedtem. De ezt nagyon nem így terveztem. Sosem felejtem el a csontig hatoló rémületet, ami átjárta az egész testemet, amikor a gyilkos átok zöld fénycsóvája kirobbant a pálcám hegyéből, és a harmadik gyermekem, a második lányom, Polly apja holtan zuhant a földre. A pár hónapos kis Polly esetlenül az apjához mászott, és hosszú percekig gügyögött neki, aztán a kicsi szája sírásra görbült, én pedig vele együtt zokogtam.

Az apja nem akarta, hogy megszüljem Pollyt. Nem akart tőlem gyereket. Közel sem tartott annyira fontosnak, mint hittem. Már akkor megingott benne a bizalmam, amikor tagadni akarta a nyilvánvalót a felesége előtt, de elnyomtam magamban ezt az érzést azután, hogy egy héttel azután, hogy a felesége megjelent, a kedvesének nevezett azelőtt a nő előtt, akivel leélte a fél életét. Ezek után a nő végre örök időkre kisétált az életünkből, én kis naiv pedig azt hittem, attól a naptól kezdve olyan lesz az életünk, mint egy valódi tündérmese.

Kár, hogy az én szőke hercegemnek csak a külseje volt mesébe illő. Nem tudott megváltozni, egyszerűen képtelen volt rá. A kudarcot pedig sosem kezelte jól.

Megszakítottunk minden kapcsolatot még azelőtt, hogy Polly megszületett volna, de én sosem titkoltam a lány elől az apja kilétét. Olyan jól ismerte, mintha velünk élt volna. Csak amikor így hárman találkoztunk, akkor tudatosodott bennem, hogy hamis képet festettem a férfiről.

Miután meghalt, elmenekültem. Sosem derült volna ki, mit tettem, ha a felesége, akiről azt hittük, hogy végérvényesen kilépett az életünkből, ismét fel nem tűnik a színen.

Úgy tettem, mintha egy közeli sírt jöttem volna látogatni, így figyeltem végig az eseményeket, de csak akkor léptem, amikor Narcissa és Draco már csak apró, fekete pontoknak tűntek.

Szótlanul meredtem a keresztre, és már nem is tudtam, mit képzeltem, amikor idejöttem. Hirtelen megrohamoztak az emlékek: amikor félholtan segítséget kért, megmentettem az életét. Amikor először vágták a fejemhez, hogy áruló vagyok. Amikor rájöttem, hogy sokkal többet érzek iránta, mint gondoltam, és elmentem a Malfoy kúriára, hogy aztán vágytól fűtötten könyörögjek neki a gyönyörért, amit meg is adott nekem. Amikor Narcissa felbukkant az éppen csak kialakult kapcsolatunkban, és közölte, hogy a férje őt szereti, és nem engem. Amikor a férfi erre rácáfolt, a boldogságom nem ismert határokat. Amikor először mosolygott rám őszintén, azt hittem, sikerülni fog neki, meg tud változni. Amikor azt mondták, a férfi menthetetlen, sosem fog megváltozni, nem hittem nekik. Nem tudtam elengedni.

És még mindig képtelen vagyok rá.

Napra pontosan egy éve lépett az életembe ez a férfi. Egy éve, egy ugyanilyen meleg, májusi napon. Lehajoltam, és végigsimítottam a fába vésett néven.

- Hát újra találkozunk, Lucius Malfoy.