Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Halley

Perselus Pitont még sosem láttam annyira dühösnek, mint amikor megtudta, hogy Lucius Malfoy ügyét újratárgyalták, és ennek eredményeként felmentették minden vádpont alól. Ezt maga a mágiaügyi miniszter, Trenton Storm jelentette be. A cikket ráadásul a legjobb barátnőm, Mavis Piton, a Próféta legismertebb újságírója közölte le a reggeli számban. Egy fotót is mellékelt a cikkhez: a rajta lévő férfi csak halvány árnyéka volt egykori önmagának. Az arca beesett, az arccsontja élesen kiugrott sovány arcán, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. A bőre betegesen sápadt volt, a napfényben inkább sárgásnak és vékonynak tűnt, mint egy piszkos pergamen. Hosszú haja izzadságtól és a saját vérétől csatakosan, a tarkóján copfba kötve hullott a hátára. Ijesztő mértékben lefogyott, és az ereje is igencsak megcsappant. A mozgó képen éppen kisétál a tárgyalóból; a lába annyira remegett, hogy többször is megbotlott, de senkit sem érdekelt. A férfi nagyon megöregedett, úgy értem, a korához képest is. Nem az volt a meglepő, hogy már ötven is elmúlt, Perselus is közel annyi idős mint ő, és én is lassan közelebb leszek a negyvenhez, mint a harminchoz. Inkább az döbbentett meg, hogy a testileg és lelkileg is sérült férfi úgy nézett ki, mint egy betegeskedő öregember.

Mavis tudósításából kiderült, hogy minden jelenlévő felháborodott az ítélet kihirdetésekor. Követelték, hogy azonnal vigyék vissza az Azkabanba, és akkor se engedjék ki, amikor a halálért könyörög. Egy férfit ki is kellett vezetni a tárgyalásról, mert meg akarta átkozni Malfoyt. Persze a szitokszavakat így se úszta meg: a jelenlévők egyöntetűen aljas halálfalónak nevezték, megdobálták mindennel, ami a kezük ügye került. Malfoy azonban mit sem törődött velük, csak ment egyenesen előre, holott bizonyára sejtette, hogy a zaklatások az otthonában még könnyebben megtalálják, mint a börtönben.

Kitéptem az újságot a kollégám kezéből, és egy pálcaintéssel szénné égettem. Perselus tombolt. Annak idején, amikor Voldemort halála után felelősségre vonták a halálfalókat, Malfoy a feleségével és a fiával kerekedett oldott. A lányom, Rosalie, már ide járt, amikor megérkezett a hír, hogy elfogták őt. A felesége magán kívül volt, a fia kereket oldott, és azóta sem tudni, merre járhat.

Azóta eltelt közel öt év. Rosalie és Lily, Perselus és Mavis lánya, hatodéves mardekárosok. Időközben Vincent és én újra szülők lettünk, a kisfiunk, Perselus, ma már ötéves. Akárcsak a kollégám és a legjobb barátnőm ikrei, Rose és Stefan. Szép gesztus volt tőlük egymás felé mindhárom gyerek neve: a Lilyhez maga Mavis ragaszkodott, amikor megtudta, hogy lányuk lesz. A férje szerintem életében nem volt még úgy meghatódva, mint akkor. Állítása szerint az ikrek névötletei is Mavistől származtak, de a barátnőm elmondta, hogy igazából Perselus ötlete volt, hogy a felesége tragikus körülmények között meghalt szülei után nevezzék el őket, ha fiú-lány ikerpár lesz. Nálunk egyértelműen csak annak volt oka, hogy Perselus miért Perselus: ragaszkodtam hozzá, hogy arról az emberről nevezzem el a fiamat, akinek talán a legtöbbet köszönhetem ebben az életben. Rosalie neve nem tudom, honnan jött. Csak az volt biztos, hogy az első terhességem alatt Vincent kijelentette, ha lány, ő szeretne nevet választani neki.

Mindegy is, a lényeg, hogy mi, Hamiltonék, a mai napig rajongásig szeretjük Pitonékat, ami szerintem fordítva is így van. A varázsvilágban az a szokás, hogy csak egy keresztszülője van a gyerekeknek: a keresztlányom Rose, Vincent keresztfia Stefan, Rosalie-nak Mavis a keresztanyja, Persnek pedig Perselus a keresztapja. Először kicsit rosszul esett, hogy nem engem választottak Lily mellé, de amikor megtudtam, hogy Harry Potter lett a lány keresztapja, jobban meghatódtam, mintha engem kértek volna fel keresztszülőnek.

- Merlin verje meg azt a nyomorultat! – ordított magából kikelve Perselus, megragadta a borospoharát, és dühében a falhoz vágta. Hangos csörömpölés töltötte be a nagytermet, a kifelé igyekvő diákok döbbenten fordultak hátra.