Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Halley

Még be sem léptem Minerva irodájába, Mavis ott termett előttem, és pofon vágott. Hátratántorodtam a nem várt ütés erejétől. Kezemet forrón izzó arcfelemre szorítottam, úgy néztem Mavis dühtől szikrázó, könnyes szemébe. A színe most nem volt olyan volt, mint általában: a tiszta égboltkékre fekete felhőkként vetett árnyékot az irántam érzett harag és a Perselus elvesztése miatti gyász.

Számítanom kellett volna erre a reakcióra. Amikor tegnap elmondtam Minervának mindent, hogy Lucius Malfoy itt járt, hogy ő és Perselus egymásra támadtak, aminek következtében Perselus meghalt, Malfoy pedig el tudott menekült, mert meggyógyítottam, szóhoz sem jutott. Nyilván az érdekelte a legjobban, hogy egyszerű gyógynövénytan tanárként honnan van meg a képességem ahhoz, hogy gyógyítsak. Láttam, hogyan kerekedik el a szeme, amikor ahhoz a részhez értem, hogy visszavarázsoltam Lucius leszakadt karját a helyére. Aztán amikor összekulcsolt kezeire támasztotta az állát, és előredőlt a székében, rájöttem, hogy nem a gyógyítói képességemen akadt fent igazán.

- Te megmentetted azt az embert, aki megölte Perselus Pitont?

Nem volt a hangjában semmi ítélkezés, a puszta kíváncsiság hajtotta. Mégis elborzadtam magamtól, ahogy jobban végiggondoltam az aznapi történéseket. Mit láthat ebben egy olyan személy, aki nem volt ott, és nem látta, hogy Perselus szinte azonnal meghalt? Egyértelműen azt, hogy hagytam odaveszni a kollégámat, és helyette egy Azkabanból szabadult férfit gyógyítottam meg.

- Mavis meg fog ölni – motyogtam magam elé, aztán a szám elé kaptam a kezem és sírtam.

És lám, most tényleg úgy mered rám, hogy tudjam, ha nála lenne a pálcája, már egy gyufásdobozban hevernének a maradványaim.

Tegnap még ki akartam bújni a felelősség alól. Nem álltam rá készen, hogy szembenézzek a legjobb barátnőmmel annak tudatában, hogy ő azt hiszi, hagytam a férjét meghalni. Minerva azonban felhívta rá a figyelmemet, hogy ha nem jelenek meg az irodájában, miután beszélt Mavisszel, azzal jobban kockáztatom, hogy elveszítem a bizalmát, mintha elé állok, és elmagyarázom, mi is történt pontosan. Az igazgatónő tudta, hogy ő hiába kezd el mentegetni, Mavis tombolni fog, és ha kell, ő maga rángat ki az órámról, hogy számon kérje rajtam a történteket.

Miután valamelyest magamhoz tértem az első sokkból, tettem egy lépést a barátnőm felé.

- Mavis...

- Megölted. – Ez volt minden mondanivalója nekem, mert ahogy elhagyta a száját a vád, rögtön hátat fordított nekem.

Inkább adj még egy pofont! Tépd ki szálanként a hajam, karmolj, rúgj, átkozz meg Minerva pálcájával, vagy amit csak akarsz, de ne hallgass! Tombolj, üvölts úgy, hogy a Roxfort beleremegjen, én elviselek bármit, csak ne hallgass! Nincs annál rosszabb, mintha csendben gyűlölik az embert. Ez a fajta gyűlölet sokkal erősebb és sokkal mélyebbről jön, mint az olyan eseteknél, amikor a haragos fél dühöng.

- Mavis, kérlek! – próbálkoztam újra, de rám sem hederített.

- Lily jobban van? – kérdezte Minervát. – Aludt, amikor benéztem a gyengélkedőre, Poppy meg nem volt sehol.

- Csütörtök van – felelte Minerva. – Ilyenkor szokta feltölteni a készleteket a... - Elharapta a mondat végén.

Ilyenkor szokta feltölteni a készleteket a bájitalokból, amiket Perselus készít.

Mavis mély, szaggatott levegőt vett.

- Hol vannak az ikrek? – tette fel a következő kérdést. – Ugye nem hagytátok őket egyedül Perselus lakórészében?

- Természetesen nem. A keresztszülőknél vannak – bökött felém az állával. – Vincentnek ebédig nincs órája, most ő vigyáz rájuk.

- Oda akarok menni. Visszaviszem őket Londonba. Az én munkám otthon sokkal jobban végezhető, mint egy irodában, amúgy sem lett volna rá szükség, hogy itt legyenek.

De itt voltak, hároméves koruktól kezdve. Jöttek volna előbb is, de Mavis így is csak vonakodva egyezett bele. Nem érdekelte, hogy az ikrei és Pers együtt nőhetnének fel a Roxfort szerető, varázslatos világában, ha hagyná. Túlzásba vitte az anyatigris szerepét, talán azért, mert egyszerre két babáról kellett gondoskodnia. Lilynél nem volt ilyen feszült egyetlen egyszer sem.

- Ismered a járást, de Halley szívesen elkísér. – Minerva kifejezéstelen arccal vette tudomásul Mavis döntését. Rose és Stefan nagymamájukként tekintettek rá, ám ez nem változtat azon, hogy Mavis az anyjuk. Amit ő mond, az lesz.

- Nem szükséges – vágta rá hűvösen a barátnőm. – Jobban ismerem a Roxfortot, mint kellene.

Az ajtó felé indult, engem egy pillantásra sem méltatott.

- Elkísérlek – nyújtottam felé a kezemet, de rácsapott, mintha egy idegesítő légy lenne. A szeme élesen rám villant.

- Hozzám ne érj! – sziszegte. – És tartsd magad távol a gyerekeimtől! Nem akarok még valakit elveszíteni a családomból miattad.

Mavis minden szava egy-egy késszúrással ért fel a szívembe. A szemem szúrni kezdett. Ekkor tudatosodott bennem igazán, hogy Mavis ezt sosem fogja megbocsátani nekem. És ha Rose, a keresztlányom érdeklődik felőlem, vagy Stefan Vincent felől, mit fog nekik mondani? Hogy megöltem az apjukat? Egy dühös, gyászoló, ráadásul terhes feleségtől bármi kitelik.

- Bele sem gondolsz, hogy ezzel az én családom is tönkremegy?! – csattantam fel hisztérikusan. A szemem sarkából láttam, hogy Minerva tettre készen felemelkedik a székéből. – Pers imádja Rose-t és Stefant, ezt nagyon jól tudod! Na és Rosalie és Lily? El akarod tiltani a lányomat a legjobb barátnőjétől?!

- Ha ez az ára annak, hogy te még véletlenül se kerülj Lily közelébe, akkor igen, megteszem! – üvöltött vissza Mavis magából kikelve. Az arca kipirult a dühtől, ökölbe szorított keze éppúgy remegett, mint az enyém. – Nem mondom még egyszer. Hagyd. Békén. A. Gyerekeimet!

- Úgy beszélsz, mintha valaha is bántottam volna őket! – toporzékoltam hisztérikusan. Teljesen kétségbeestem. Minél több sértést vágtunk egymás fejéhez, annál rosszabb lett a helyzet.

- Megölted a férjemet! – Mavis arcán könnyek csorogtak le az álláig, aztán onnan a ruhájára vagy a padlóra. – Nem akarom, hogy Perselus gyilkosa a közelünkben legyen.

- Merlinre, és mindenre, ami szent! Mavis, hallgass meg!

Ő azonban elfordította a fejét. Szerinte vége volt mindennek, ami valaha összekötött minket. Végső elkeseredésemben Minervához fordultam, aki szomorúan megrázta a fejét.

Az izmaim elernyedtek.

- Legyen, ahogy akarod – suttogtam. Mavis meglepetten nézett rám. – De ha ezt a nevetséges játékodat Rosalie vagy Pers megsínyli, szálanként tépem ki a hajadat. – Ezúttal én villantottam rá gyilkos pillantást. – Ebből én sem engedek. Tartsd távol magad és a beteges elhatározásodat a lányomtól és a fiamtól, Mavis!

Mavis dühösen összepréselte az ajkát. Neki is úgy fájtak a szavaim, mint néhány perccel ezelőtt nekem. Amikor azt mondtam, ne merje bántani a gyerekeimet, egy pillanatra elszörnyedt. Tudom, hogy imádja őket, és soha még csak le sem szidta őket semmiért. De amikor ő is erre utasított engem, az annyira fájt, mint látni Perselust meghalni.

Végül bólintott, és kinyitotta az ajtót. Néhány lépés után azonban megtorpant. Vízfolyásszerű hang ütötte meg a fülemet. Mavis combjain átlátszó folyadék folyt végig, ami aztán a lábainál tócsában gyűlt össze. A barátnőm lenézett, a következő pillanatban pedig kétrét görnyedt a fájdalomtól.

- Ne most! – ordított a fájdalomtól. – Bármikor, csak most ne!

Elsápadtam. Mavis mindjárt szülni fog.