Kérem, Mr. Malfoy! |BEFEJEZETT|

Halley

Pillanatnyi boldogságom olyan gyorsan tovaszállt, mint egy véletlenül szabadon engedett léggömb. Narcissa Malfoy állt az ajtóban, kifejezéstelen arccal, ám ökölbe szorított kézzel. Kor ide vagy oda, még mindig gyönyörű nő volt hosszú, szőke hajával, hónál is fehérebb bőrével és méltóságteljes testtartásával. Tetőtől talpig feketében volt, ami iszonyatosan sápasztotta, olyan volt, mint egy kísértet. Az eleganciáját azonban még ez sem tudta kétségbe vonni. Ordított róla, hogy aranyvérű, a kisugárzása tiszteletet ébresztett volna bárkiben. Ugyanakkor rideg arckifejezése kegyetlenné tette a vonásait. Olyan volt, mint egy szobor: gyönyörű, de élettelen és megközelíthetetlen.

Tekintetem szüntelenül ugrált közte és Lucius között. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a férfi sokkot kapott, mivel percek óta pislogás nélkül meredt a feleségére. Narcissa pókerarca azonnal lehullt, amikor rám nézett. Az undor úgy lángolt a tekintetében, hogy önkéntelenül is közelebb bújtam Luciushoz, aki időközben észbe kapott, és visszarángatta a szoknyámat az eredeti helyére.

A férfi aztán kapcsolt, lemászott rólam, és engem is felsegített, majd merev testtartással a feleségéhez fordult.

- Minek köszönhetem a látogatást, Narcissa? Talán a drága miniszter nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket?

Luciusra sandítottam a szemem sarkából. Bár a szarkazmus a hangjában tőle megszokottan csengett, az állkapcsa úgy megfeszült, hogy még a nyakán is kidudorodott egy lüktető ér. Ha elkezdte volna csikorgatni a fogát, valószínűleg az lesz az utolsó dolog, amit a fogsorával tenni fog.

Narcissa gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Kedves, hogy aggódsz, de igazán semmi szükség rá. Trentonnal minden tökéletes volt. – Erősen megnyomta a minden szót, amitől én is dühbe gurultam. Úrihölgy létére igencsak könnyűvérű. – Nem jószántamból jöttem, ezt bizonyára te is sejted, csak veled ellentétben, Lucius, bennem még maradt jóérzés. – Noha a szavait a férjének címezte, végig az én szemembe nézett. Akkorát nyeltem, hogy szerintem még a Roxfortban is hallották.

- Gondolom, nem is azért vagy itt, hogy sértegess egy számodra idegen nőt – szólt közbe Lucius, hogy folytatásra bírja a nőt.

- Nem, valóban nem – végre elfordította rólam a tekintetét. -, hanem azért, hogy elmondjam, Draco visszatért.

Néma csend támadt a nő szavait követően. Az tipikus nyugtalanító, feszült némaság volt ez. Vihar előtti csend. A légzésünk volt az egyetlen, ami megtörte ezeket a feszült pillanatokat.

A szám kiszáradt. Szédültem. A fejemben megszólalt a vészcsengő.

A felesége és a fia is visszajött.

Ránéztem Luciusra, és döbbenten láttam, hogy egész testében remeg, a szeme pedig könnyes. Elszorult a torkom. Már nem számított, mit gondolt eddig erről a két emberről. Beszélhetett róluk akármilyen rossz dolgokat, gyűlölhette őket akármennyire a tetteikért, az az egy mondat mindent megváltoztatott.

Draco visszatért. És ráadásul a felesége szájából hangzott el ez a mondat.

Abban a pillanatban tudhattam volna, hogy vesztettem. Már megint. Csendben félre kellett volna állnom, ha már nem illettem a képbe.

És így is tettem volna, ha Narcissa rám nem néz, és meg nem látom azt alattomos vigyort a szája szegletében. Számító, aljas dög. Fogalmam sem volt, mennyit tudhat a dolgaimról, de láttam rajta, hogy valószínűleg attól kezdve biztos volt benne, valakit el kell távolítania a férje közeléből, hogy elindult ide, egykori otthonába.