S T Y L E S | ✔️

• T H I R T Y - T H R E E •

Harry

Tényleg meg akartam találni Carat.

Ebben pedig még a saját nővérem sem volt képes megállítani engem. Ahhoz azonban, hogy Hope ne jöjjön rá a dolgokra, kénytelen voltam a lehető legjobban elkerülni. Sajnáltam őt és ez az egész is rettentő mód fájt nekem is, hiszen tényleg..tényleg szeretem. De belülről feszített a vágy, az a bizonyos akarat, ami csak arra ösztönzött, hogy menjek, ha kell forgassam fel az egész várost, teljesen mindegy, csak találjam meg.

És halljam a saját füleimmel az okát annak, hogy elment, hogy elhagyott, hogy egyetlen pillantás alatt képes volt úgy dönteni kettőnkről, hogy a legvégén mindenünk a kukában végezte.

Egyszerűen csak hallanom kellett, hogy nem én voltam a hibás, hogy nem miattam veszítettem el életem akkori szerelmét. Én nem újrakezdeni akarok Caraval, szent ég, dehogy. Csak..csak az igazságot akarom. Semmi mást. Legalábbis Caratól.

Hope..

Hope már más tészta. Hope mellett teljesnek érzem magam és ha tehetném egész álló nap mellette lennék. Nem kell beszélgetnünk, nekem az is tökéletesen megfelelne, ha csak feküdnénk, filmet néznénk, vagy egyáltalán nem csinálnánk semmit sem. Tökéletesen megfelelne, ha a karjaimban tarthatnám és nézhetném, ameddig csak szeretném. Mert szeretem. És mert még Cara iránt sem éreztem így.

– Hé.

Megráztam a fejemet, majd pillantásomat a fedetlen mellkasomon pihenő lányra emeltem.

  – Merre jársz? – kérdezte gyengéden.

Elmosolyodtam, kezemet pedig arcára simítottam. Imádtam a bőre puhaságát. Egyszerűen alig bírtam betelni vele. Sőt, szerintem vele úgy általában képtelenség betelni. Valahányszor ilyen közel van hozzám, mindig azt érzem, hogy sosem elég az, amennyit éppen kapok belőle.

  – Csak gondolkodtam – feleltem végül.

  – Nee, tényleg? – forgatta szemeit szórakozott vigyorral az arcán. – A homlokráncolásod már előbb elárulta ezt nekem, Hazz. Inkább azt mondd, min gondolkodtál.

Halk és rövid nevetést hallatva csóváltam meg a fejemet és inkább úgy döntöttem, hogy előrehajolva megcsókolom. És milyen jól tettem.

Kezei azonnal beletúrtam hajamba, amitől nekem jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén és még egy jóleső sóhajt is kiváltott belőlem. Meztelen csípőjére csúsztattam kezeimet, majd a paplan megemelve egy kézzel ültettem az ölembe.

Meglepetten pislogott rám.

  – Korán reggel van – csóválta a fejét rosszallóan, de ennek ellenére is megmozdult.

  – Melletted.. – kezdtem, de elfúlt a hangom, amikor ujjait végighúzta tetoválásaimon, majd hasamon. – Melletted ez teljesen mindegy.

Mindentudó mosolyt villantott és gyengéd mozdulatokkal adta tudtomra, hogy az idő úgy ahogy van, neki is mindegy.

Itt jelenleg egyes egyedül a vágy diktált.

A színtiszta vágy.

*•*

  – Van valami dolgod mára?

A konyhában voltunk, én már útra készen felöltözve, Hope azonban csak a felsőmet és egy cicanadrágot viselt. Úgy tűnt, ő ma itthon maradós napot tervezett.

  – Igen, be kell ugranom a bankba, de ha ott végeztem, akkor este nálad? – néztem rá.

A hangom, az arcom, a szemeim, a tartásom...talán mindenem azt sugározta, hogy nyugodt vagyok. Pedig nem. A legkevésbé sem. Bank? A mai nap folyamán közöm nem lesz a bankhoz. Amihez nekem ma közöm lesz, az a régi lakásom környéke és az összes ott található lakóház, meg annak lakosai.