S T Y L E S | ✔️

• T H I R T Y - S I X •

Harry

A lányom.

Az én lányom. Egy kislány. Akinek én vagyok az apja, Cara pedig az anyja. Egy kislány, aki a mi szerelmünk gyümölcse, akiben van egy kis rész belőlem. És Caraból. A mi gyerekünk.

Megszólalni sem bírtam a hirtelen döbbenettől, attól ami már akkor is magába szippantott, amikor Cara kinyitotta az ajtót és köszöntött. Hogy a francba ne döbbentem volna meg, amikor egy éve nem láttam, hirtelen meg itt áll előttem, teljes nagyságában, teljes valójában, teljes mindenségében.

Világos haja, amit most annyira kiszívott a nap, hogy kis híján már szőkének hatott, ugyanolyan egyszerűséggel keretezte arcát, mint egy évvel ezelőtt, ahogy az én emlékeimben is megmaradt. Mogyoróbarna szemeit most is tarkították azok az apró aranycsíkok, amik közvetlen a pupilláit vették körbe.

A szája kiszáradt, néhol sebeket is véltem felfedezni az alsó ajkán.

Már megint sokat stresszel. Annak idején mindig akkor volt ilyen a szája, ha nagy volt rajta a nyomás. Állandóan a fogai között volt az ajka, folyamatosan azt harapdálta.

– Loreen, ő itt az apukád. Mondd, apa! A-pa – fonta szorosabban karját a kislány apró teste köré, de szerintem mindketten tudtuk, hogy egy ekkorka ember nem fog, még a saját anyja kedvéért sem, kimondani egy szót.

Akkor sem, ha az a szó az...apa.

Az agytekervényeim csak úgy zakatoltak a fejembe, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mégis mikor fogant meg ez a kis csöppség. Hatalmas barna szemeit arcomra emelte és kíváncsian ráncolta homlokát, ezzel egyszerre orrát is felhúzta. Aztán kinyújtotta a kezeit. Ujjait,, nagy réseket kihagyva köztük, feszítette szét, egyre jobban nyújtózkodva irányomba.

– Megfogod?

Tompán érzékeltem csak az engem körülvevő világot, aligha tudtam mit csinálok pontosan. Csak álltam ott, előttük, a lakásának ajtaja előtt a folyosón és könnyes szemekkel meredtem hol rá, hol pedig a lányomra, aki már nyöszörögve követelte, hogy átvegyem őt az anyjától.

– Persze – préseltem ki magamból végül, majd hatalmas kezeim között tartva az aprócska, törékeny testet, mellkasomra emeltem.

Clara szemei boldogságtól csillogtak amikor lassan vezette végig rajtunk a pillantását, de még arra is meg mertem volna esküdni, hogy könnyek gyűltek össze az általam régen áhítattal bámult szemeibe. Régen.

Régen csodáltam az előttem álló nőt. Egy évvel ezelőtt bármit megtettem volna azért, hogy megmentsem a menthetőt, annyira szerettem Carat, hogy majd belepusztultam a maga után hagyott űrbe, a hiányába. Erre most itt van, itt áll előttem és én a közös gyerekünk hátát simogatom, közben apró puszit nyomva a kevés hajjal beterített fejére. Hihetetlen gyönyörű kislány volt. Loreen. Egyszerűen csak csodálatos. És az enyém.

Nem tehettem róla, de valamiért, amikor oldalra biccentettem a fejemet és egyszer az apró kezeivel a pólóm anyagát markoló gyereket, majd az anyját vizslattam, úgy éreztem, hogy ez kellett. Hogy Cara hiányzott az életemből, hogy talán van még esélyünk.

Ez a gondolat eltartott talán három másodpercig. Rövid idő, nekem mégis fájdalom cikázott végig testemen, amiért ilyet gondoltam. Mert bár ez csak egy egyszerű, ártatlan és rövid gondolat volt a részemről, amikor Cara arcát Hope lágy tekintete, apró termete, és az a mámorító mosolya váltotta fel, úgy éreztem magam, mint akinek behúztak egyet. De egy hatalmasat. Nyugtalanságomat feltehetőleg Loreen is érzékelte, ugyanis vékony hangon gügyögött valamit a mellkasomra és nyűgösen mocorgott.