S T Y L E S | ✔️

• T W E N T Y - F O U R •

Nem aludtam.
Egy szemhunyásnyit sem voltam képes aludni, még úgy sem, hogy Louis egész éjszaka mellettem volt. Persze ő nem maradt ébren, ha jól emlékszem, akkor negyed tizenkettőkor kidőlt és azóta engem magához ölelve húzza a lóbőrt. Én viszont fejemet a mellkasára döntve fekszek, szemeimet egy pillanatra sem lecsukva és folyamatosan a tegnap délutáni eseményeket játszom le magamban újra és újra.
Rachelt azt hiszem még sosem láttam ennyire csalódottnak, de még ennyire dühösnek sem. Ez pedig jelent valamit. Valami nagyot.
Az meg, hogy csak így elrohant, anélkül, hogy meghallgatott volna, lényegében érthető, de..de közben valamilyen szinten mégsem. Elvégre, ha lett volna elég időm elmondani neki, hogy ez nem csak valami tinédzser fellángolás vagy akármi, hanem részemről nagyon is valós érzésekre alapuló dolog, akkor talán megértette volna, miért nem mertem elmondani nekik ezt az egészet.
Louis nagyot sóhajtva nyomott egy puszit a hajamba, majd paskolta meg kezemet, ezzel visszarántva a valóságba, ahol már éppen a pirkadat vette kezdetét. Madarak sokasága mutatta meg különböző zenei képességeit, de most legszívesebben mindent kizártam volna, csak hogy ne kelljen bármit is éreznem, hallanom, gondolnom..
Elcsesztem, mindent elcsesztem, és jelenleg fogalmam sincs, hogy van-e bármennyi esély arra, hogy esetleg javítsak a helyzeten.
– Ébren vagy?
– Nem aludtam – tornásztam fel magam ülőhelyzetbe, ő pedig ugyanígy tett. Az ágyból kiszállva levette fekete belebújós pulóverét és a kanapémra ejtette. – Szerinted megbocsát majd nekem valaha?
– Rachel? Biztosan. Hope, legjobb barátnők vagytok. Már kilencedikben is olyan erős kapcsolat volt köztetek, hogy akkor is azt mondtam, ezt egy atombomba sem törölheti el. Akkor nem a matektanároddal folytatott viszonyod fogja – dőlt vissza az ágyra, fejét ölembe hajtotta. – De szerintem ma ne menj iskolába.
– Mi? Miért?
– Úgy nézel ki mint egy élőhalott, bőröndökkel a szemei alatt – paskolta meg arcomat, mire a szemeimet forgatva löktem le magamról és léptem szekrényemhez. – Mit fogsz csinálni? Elmondod neki, hogy már Rachel is tudja? Meg valószínűleg Niall is?
Megvontam vállamat.
– Muszáj lesz. De csak ha szeretne beszélni velem. Máskülönben inkább megvárom a délutánt.
Louis könyökein megtámaszkodva biccentett, aztán megcsóválta a fejét.
– Mára esőt mond, vegyél fel nadrágot a szoknya helyett. Nem hiszem, hogy kéne most még egy megfázás is – magyarázta, miközben átfordult hátára, majd a plafonra pislogott. – Ezek azok a csillagok, amiket pillanat ragasztóval tettünk fel?
– Persze. Nagyapa azóta se vette észre őket, nem sokat bámulja a plafonomat szerencsére.
Louis halkan felnevetett, majd amikor én bevonultam a fürdőbe, ő kezébe vette a telefonját és azt hiszem a barátnőjét hívhatta fel, ugyanis egy számomra teljes mértékben ismeretlen hangszínen köszöntötte a vonal másik végén található illetőt. Akit jelen esetben Eleanornak hívtak.
Szörnyülködő pillantást vetettem magamra a tükrön keresztül, miközben megnyitottam a csapot, várva, hogy kellemes hőmérsékletű víz follyon kezeimre, amivel lemoshatom az arcomról a tegnapi délután érzelmeit és az egész éjszakai virrasztást.
Nos.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy ez a legkevésbé sem sikerült. Persze, hogy nem.
– Hope, menni kéne – kopogott be a fürdőszoba ajtaján Louis, én pedig összekötve fekete cipőmet, az iskolai egyenruhát viselve léptem be a szobámba.
– Szerinted furcsa lenne, ha az érettségiig nem mennék már be? Ha belegondolunk, akkor teljesen felesleges, mert ugyanazt megtanulom itthon, mint amit ott, szóval..
– Irány – nyomta kezembe iskolatáskámat, aztán a vállaimnál fogva levezényelt a földszintre. – A nagyiék elmentek bevásárolni, ne keresd őket. De hagyott neked pénzt, hogy tudj venni valamit a büfében. És..
– Őszintén hiányoztál, Louis.
– Huh? – torpant meg a bejárati ajtóban.
– Komolyan. Nagyon.
Elmosolyodott és egy gyors puszit követően már ki is lépett a korai, friss levegőbe.
Tényleg hideg volt a szoknyához, de annál a nadrágnál még ez is jobb.