S T Y L E S | ✔️

• F I V E •

Semmiféle dolgozatunk nem lesz holnap. Nem hogy földrajz, egész egyszerűen semmilyen. Csak ezt mondtam neki, hogy mihamarabb szabaduljak, anélkül, hogy esetleg elvigyen egy szintén esetleges szívbaj a furcsa érzelmek miatt, amiket a közelsége váltott ki belőlem. De azokat aztán nagyon.
A lábaim remegtek, a szívem őrült módjára kalapált és a végére már kezdtem azt hinni, hogy szeretne kiugrani a helyéről és az ölembe esni, valamint a torkomban is óriási gombóc keletkezett. Szintén fogalmam sincs, hogy miért. Csak annyit tudtam, hogy el kell hagynom azt a nyamvadt zene termet és ezentúl minden egyes óráján időben meg kell jelennem, hogy legalább ennyivel kerüljem el a vele közösen töltött idők sűrűségét. És őszintén szólva, jobb lesz ez így. Meghúzom magam, nem fogom ugyanazt a teljesítményt nyújtani az óráin amit eddig az előtte minket tanító tanárainknak produkáltam, mert valamiért úgy érzem, hogy ezáltal is csak magamat védem. És van egy olyan nem teljesen érthető érzésem – milyen meglepő, nem? Mostanában csak érthetetlen érzéseim vannak, tiszta jó. –, hogy előle védeni kell magam. Ennek nincs különösebb oka, vagy bármi, egyszerűen csak olyan a kisugárzása, hogy nekem..hogy az nekem kissé rémisztő. Vagy visszataszító. Valamelyik a kettő közül.
– Mhm, imádom a nagyanyád főztjét. Nem cuccolhatnék hozzátok? Leszek a fogadott gyerekük, nekem nincs ellenemre.
– Néha. Néha, amikor azokat a csókolni való ajkaidat nem csókolásra használod Niall, komolyan szeretném őket beragasztani – sóhajtotta Rachel unottan és kissé fájdalmas grimaszba húzva az arcát, miközben Bobby is helyeslően bólogatott.
– Igaza van. Az ajkaiddal, meg a ragasztóval kapcsolatban is – vigyorodott el, amikor Niall arca hirtelen vált pirossá. Nos, hiába vagyunk már négy éve barátok, Bobby mindenkit képes pirulásba hozni. Pofon egyszerűen megy ez neki. – A lényeg, hogy most nem te és bélpoklos hasad a fő témánk, hanem Hope és a nagyon szexi tanára. Tanárotok. Végülis tanárunk, matekunk nekünk is van.
– Harry nem szexi – nyújtottam ki a kezemet, hogy meglökjem a mellettem ülő srác vállát, de elkapta azt és magához rántott.
Rachel pedig robbant. De ez őszintén várható volt.
– Jó, Horan befejezte az ebédet, Bobby is, most pedig fogják a cókmókjukat és mennek haza. Vagy bánom is én hova. Csak azt nem szeretném holnap megtudni, hogy valamilyen okból kifolyólag te Jessicanál kötöttél ki, jó? – nyomott egy gyors búcsú csókot barátja szájára, aki szélesen elvigyorodott és még egyre visszahúzta magához és miután ezzel ők végeztek, elkapta Bobby karját és magával húzta a házunk ajtaja felé.
– Ez nem igazságos! Én legalább vagyok olyan jó barátod, mint Rachel! Ha nem még nála is jobb! Hope!
– Sziasztok, szép napot nektek – csukta be utánuk az ajtót Rachel vidám búcsút véve tőlük, majd hozzám fordult és az emeletre biccentett. – Menjünk a szobádba, nem?
– Menjünk. De Bobby dühös lesz amiért most kimarad a beszélgetésből.
– Nagyon dühös lesz – helyeselt Rachel ördögi mosollyal az arcán, de nem fordított különösebben sok figyelmet közös barátunk esetleges kirohanására, amivel holnap köszönthet majd minket, amint összefutunk az iskola udvarán, egyszerűen csak megvonta a vállait és tovább szelte a lépcsőfokokat.
Miután pedig mindketten bevonultunk a szobámba és elhelyezkedtünk a számunkra megfelelőnek tűnő helyeken, beszélgetni kezdtünk. Úgy nagyjából mindenről, ami az első két napban lefolyt. Köztem és az új tanár között.
– Hogy érted azt, hogy meg akar érteni téged? – biccentette oldalra a fejét Rachel, amikor mindketten a hátunkon fekve terültünk ki az ágyamon, a plafont bámulva, én pedig épphogy befejeztem neki a mesélést a néhány órával korábban megtörtént beszélgetésről.
– Jó, nem pontosan ezt mondta, de én így vettem le – vonogattam a vállamat. – Konkrétan közölte velem, hogy zárkózott vagyok, korlátok között tartom magam.. Te ezt hogy értelmeznéd, ha nem így? Legalábbis részben – tettem hozzá bizonytalanul, miután újból végig gondoltam a tegnapi, óra után megtörtént társalgást.
Lehet, hogy félreértettem.
– Hát.. – tápászkodott fel az ágyamról lassan Rachel, enyhén megrázva a fejét. – Holnap délutánra randit szerveztem neked, rettentő kedves és jó fej srác, biztosra mondom, hogy imádni fogod. Arról nem is beszélve, hogy ő korodbeli. Viszont azt is biztosra mondom, hogy felkeltetted a tanárunk figyelmét, nem is kicsit. De ne feledd, ő egy pedagógus, te pedig a diákja vagy. És az, hogy a kinézete simán felér egy szuperhőst játszó színészével, nem mentség arra, hogy olyan galibába ránthat bele, amiből aztán nem fogsz tudn...
– Oké oké – ültem fel azonnal az ágyon, nagyra nyílt szemekkel és mindkét kezemet felemelve. – Messzire evezel Rach, túlságosan messzire.
– Hope! – hallottam meg nagyapám hangját, vagyis leginkább kiáltását, ami valahonnan a földszintről érkezett.
Rémülten kaptam tekintetemet Rachel arcára, amiről már neki is másféle érzelmek mutatkoztak, mint alig néhány másodperce.
Egyszerre szálltunk le az ágyamról, majd velem az élen trappoltunk végig a fenti emeleten, le a lépcsőn és meg sem álltunk a nappaliig.
Aligha fogtam fel mit is látok egészen pontosan, szemeimet máris ellepték a könnyek, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett, a mellkasom pedig egyre csak szorult a szívem körül.
– M-mi történt? – kérdeztem akadozva.
Aligha tudtam azt is, hogy egyáltalán hol vagyok éppen.
– Mr Graham, hívott már mentőt?
– Nem, én, még nem, én csak..
Rachel biccentett egyet, aztán rettentő gyorsasággal kapta elő a telefonját és tárcsázta a mentők számát, akiknek aztán minden fontos adatot bediktált.
– Tíz perc és itt vannak – sietett vissza hozzánk, majd térdelt le mellém. – Pulzusa van? A légzése rendezett?
Rachel olyan tisztán átgondolt és értelmes kérdésekkel bombázott minket, hogy hirtelen rá sem ismertem. Már nem azért, mert hogy máskor meg aztán ne lenne értelmes vagy hasonló, egyszerűen csak az éppen felettem uralkodó sokk hatására képtelen voltam felfogni hogy ki és mégis mit akar tőlem megtudni.
A nagyanyám ugyanis ott feküdt a földön, most lecsukott szemei alatt hatalmas és sötét karikák húzódtak, arca beesett és fakó volt, de mégsem tudtam, még csak elképzelni sem, hogy mi történhetett vele.
Mikor mi megjöttünk délután, minden rendben volt vele.
Legalábbis úgy tűnt.
– Mi történt?
– Fogalmam sincs, az egyik pillanatban kártyázni akart volna, a másikban már elájult. Fogalmam sincs, mégis mi baja lehet. Hiszen egészséges. Baja se lehetne. Neki nem... – motyogta a végét fájdalmasan, az én mellkasom pedig még jobban, még nagyobb erővel szorult össze a szívem körül és esélyt sem adott arra, hogy esetleg egy normális lélegzetvételem legyen.
Rachel a szája belsejét harapdálva térdelt le mellém, és hajolt közel a nagyanyámhoz, hogy megnézze van-e légzése és pulzusa rendesen.
Volt neki. Szerencsére.
De akkor mégis miért ájult el?