S T Y L E S | ✔️

• O N E •

A temető, azt hiszem, nem tartozik az emberek kedvenc helyei közé.
Nekem mégis megnyugvást és talán egy kis elmaradt szeretetet hoz azon napjaimba, amelyikeken csak úgy betérek ide.
Néha csak fogom magam, elmegyek a nagyszüleim házából és sötétedésig beszélgetek. Az anyámmal. Meg az apámmal is, bár neki nem tudok mindent úgy elmondani, mint azt az anyámnak teszem.
Nyolcadikos voltam, amikor megtörtént a baj. Február volt, emlékszem, aznap hatalmas vihar tombolt London felett, arról nem is beszélve, hogy a legrosszabb vihar. Jégeső, keverve egy kis hóval, az utak szinte járhatatlanná váltak, mindössze húsz perc leforgása alatt. Az elmúlt négy és fél évben az volt az első és egyelőre utolsó olyan hatalmas kaliberű vihar, amivel szembe kellett néznünk.
Azóta rettegek a viharoktól.
A lényeg..hogy a szüleim aznap úton voltak. Az apai ágról származó nagyszüleimet látogatták meg Liverpoolban, én pedig egy matek dolgozat miatt nem tarthattam velük, de erről minden egyes családtagom úgy beszél, hogy még szerencse. Hát, nem tudom. A két legfontosabb személy az életemben azon az estén karambolozott a Londonba vezető autópálya csomópontnál, másnap reggel pedig életüket vesztették.
Tisztán emlékszem, hogy akkor semmit sem tudtam. Tizennégy éves voltam, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a jövőn gondolkodjak. Aztán minden olyan gyorsan történt.
Talán túl gyorsan ahhoz, hogy én, egy tizennégy éves gyerek, elegendő időt kapjak a szüleim elvesztésének feldolgozására. Mert nem kaptam.
A gyámhivatal kérdés nélkül az anyám szüleinek adta a gyámságomat, azóta velük élek és nem is tervezek máshova menni, amíg nem szerzek magamnak elegendő pénzt, amiből tudok szerezni egy viszonylag normális lakást és amiből nekik is tudok adni, az elmúlt négy és fél évben értem tett dolgokért.
  – Megjöttél, életem?
Elmosolyodtam, amikor nagyanyám kedves hangja csapta meg füleimet, rögtön azután, hogy kinyitottam a ház ajtaját és beléptem a szélfogóba. Magas szárú Converse cipőimet nagy nehezen leszenvedtem lábaimról, majd a hajamat felkötve indultam meg a nappaliba, ahol mindketten a tv-t nézték.
Elfelejtettem mondani, de mindketten elég jól boldogulnak a huszadik századi technikával. Főleg a mamám. Szinte mindennel tud bánni. A nagyapám kissé ellenzi ezt az egészet, csak a világ megbénítójaként emlegeti. Ami, végülis, érthető, ha azt vesszük, hogy harcolt a második világháborúban és egy kicsit..hogy is mondjam, más a nézete, mint például nekem. De mennyire. Ő még a három év korkülönbséggel rendelkező kapcsolatokat is ellenzi, akkor pont a technikát ne tenné?
  – Igen, bocsánat, hogy ennyit késtem, csak bementem a temetőbe – magyarázkodtam, holott tudtam, hogy teljességgel feleslegesen teszem ezt.
  – Szívem – vetett rám egy megdorgáló pillantást a nagyanyám, mikor már én is mellettük ültem a kanapén. – Felnőtt ember vagy, éld az életed, nekem nem kell mindig beszámolót tartanod.
Nagyot nyelve bólintottam, majd puszit nyomtam mindkettejük arcára és a táskámat ismét felkapva elindultam az emeletre. – Azért ezt a felnőttes dolgot nem kell ilyen komolyan venni. Tessék ebédelni valamit, kisasszony!
A nyakamat behúzva fordultam vissza és léptem be a konyhába, ahol még minden a pultra téve várt rám.
És ilyenkor – meg máskor is, de ez éppen most történik – van az, hogy szinte felemészt a bűntudat.
Annak idején ők nem kérték, hogy hozzájuk tegyen be a gyámhivatal, mégis, egy szót sem szólva befogadtak és unokájuk helyett negyedik gyerekükként neveltek, folytatták azt, amit a szüleim nem tudtak befejezni.
A szemeimet megdörzsölve vettem elő egy tányért és szedtem rá egy adag bolognait, majd másztam fel az egyik bárszékre és láttam neki az evésnek.
Lehet nem fogok elköltözni innen egyhamar. Ha valami, akkor a nagyanyám főztje simán képes lenne itt tartani, akár az örökkévalóságig is.
Másodjára ültem vissza a magas székre és láttam neki a repetámnak, amikor a telefonom vad rezgésbe kezdett.
Bobby.
  – Egy jó okot mondj, amiért holnap nem kell megrúgjalak, mert félbe szakítottad a spagettim elfogyasztását – mondtam keservesen.
  – Akkor jó étvágyat neked, Hope – nevetett fel harsányan, mire csak megforgattam a szemeimet, tudatában annak, hogy ő ezt amúgy nem látja. Argh. – Azért kereslek. Mert tényleg ő az új tanár.
  – Mármint kicsoda?
  – Emlékeztess majd, hogy mielőtt legközelebb felhívlak, kérdezzem meg, esetleg eszel-e, rendben? Használhatatlan vagy ilyenkor – dünnyögte a végét, én pedig hümmögtem.
Nem is figyeltem rá igazán. – Majd felhívom Rachelt, őt bizonyára jobban fogom érdekelni.
  – Nem hiszem, ma Niall van nála. Nyelvtanoznak – tettem hozzá szórakozottan.
  – A szerencsés – sóhajtott a telefonba barátom, amikor ő is végiggondolta mit is jelent az, amit mondtam neki.
Rachel közös barátunk, csapatunk harmadik tagja, aki az osztályunk és az én zene szakos csoportom legjobb gitárosával van kapcsolatban, immár másfél éve. Szép páros, és bár az elején Bobby és én a srác minden egyes szavát, mozdulatát, de még a szimpla lélegzetvételét is árgus szemekkel figyeltük, pozitív csalódás volt mindkettőnk számára, ugyanis úgy bánt Rachellel, mintha ő lenne az angol királynő, ami a mi korosztályunk hímnemű tagjainál enyhén szólva is ritka. Tényleg ritka.
  – Jó, akkor majd holnap elmondom neki, mindegy. A lényeg, hogy az a nő, akivel ma összefutottunk, tudod. Gemma Styles. Na, ő lesz a természettudományosok új tanára.
  – Az király. És a zenetanár is ő lesz? – kaptam be egy újabb adag tésztát a számba, ami egyben az utolsó is volt, így elhúzott szájjal szálltam le a székről és engedtem magamnak egy pohárba vizet.
  – Állítólag nem.
  – Mi az, hogy állítólag? Várj, egyáltalán honnan szeded te ezeket az infókat? – pakoltam be közben a mosogatógépbe és az ételeket is eltettem a hűtőbe.
Legalább ennyivel segítettem a nagyanyámnak, ha már napi szinten főz rám is.
  – Leah írt.
  – Ohóó, Leah? Még mindig nem tett le arról, hogy őrülten belé szeress? – kérdeztem hitetlenkedve, mire Bobby a vonal másik végén felmordult és közölte, hogy ne nevessek, ez nem vicces.
Szerintem az. Nagyon is.
Végül egy másfél percet igénybe vevő vitát követően a mai nap folyamán fogalmam sincs hányadszorra, de újra összeszedtem a dolgaimat, majd a nagyszüleimtől elköszönve a szobámba vonultam, hogy aztán tíz óráig tanuljak. És zongorázzak.
Az iskolánkban három fajta szak választható. Van a nyelvi, a zenei és a természettudományi szak, egy évfolyamban pedig három osztály van, mindegyikben keverve a három szakot látogató diákok. Mi pedig csak akkor vagyunk külön, amikor hétfőn, szerdán és pénteken csak a szak-órák vannak megtartva. Olyankor én egész nap nem látom Bobbyt és Rachelt se, csak a szünetekben, és olyankor csak Niall az egyetlen személy, akivel beszélgetni szoktam azokon az órákon.
Mondtam már. Magamnak való vagyok.
Egy részem a szüleim halála után eltűnt belőlem, és fogalmam sincs hogy valaha képes leszek-e ezt visszaszerezni.
Egyedül legalábbis nem hiszem.
Én azonban nem arról vagyok híres, hogy könnyen nyissak emberek felé.
Valószínűleg sosem leszek már a régi Hope Graham.

•
•
All the love.
agirlswriting

midnightwhiteowl ❤️