S T Y L E S | ✔️

• T H I R T Y - F O U R •

A pánik másodpercről másodpercre szippantott magába, folyamatosan, én pedig úgy éreztem, hogy egyre kevésbé kapok normálisan levegőt. Olyan érzés, mintha egy hatalmas feketeség felé úsznék, aminek pontos mélységéről fogalmam sincs, de az biztos, hogy amint teljesen körülvett, végleg elvesztettem. Őt, amin keresztül mentünk, amink volt...egyszerűen csak mindent.

A gimi utolsó hónapjaiban átélt érzelmek, a titkos pillantások, amiket az óráin váltottunk egymással, a szertárban történő találkozásaink, vagy éppen a skót kirándulás, ahol a templomba követett engem. Ahol beszéltem neki a szüleimről. Ahol egy kicsit még jobban belehabarodtam. Ahol a szívem egy újabb részét elvette tőlem, amit most már valószínűleg soha nem kapok vissza. Bár az az igazság, hogy nem is akarom visszakapni. Az utóbbi ideig, mindenre visszagondolva, semmit sem tettem volna másképp.

Az első találkozásunk emléke ugrott be, amikor Louis éppen kihajtott az egyik körforgalomból. Egyikünk sem szólalt meg, ő szorosan markolta a kormányt, én pedig lábaimat a mellkasomhoz felhúzva karoltam át azokat a kezeimmel, államat a térdeimre támasztva.

Elmosolyodtam, és könnyeimet is letöröltem egy pillanat erejéig, amíg felidéztem magamban az első csókunk emlékét is. Mrs Bravery szokásához híven engem talált meg az osztály kevésbé feltűnőbb emberei közül, és annak ellenére is, hogy Niall ült előttem, a telefonjával a kezében, de az idős nő minden ellenére is engem emelt ki, az én telefonomat vette el és rám nézett úgy, mint egy bűnözőre. És mégis, a végén igazán hálás voltam neki. Életem első olyan csókját köszönhettem neki, amelyiket soha nem fogok elfeledni. Az emlékezetembe véste magát a pillanat, az érzések, amik akkor bennem keringtek a mai napig előjönnek.

És azt hiszem, soha nem felejtem el. Nem akarom elfelejteni. Ő volt az, aki segített rajtam, aki által ismét képes voltam megengedni magamnak a boldogságot.

  – Itt vagyunk.

Megdörzsöltem az arcomat, majd óriásit sóhajtva alaposan felmértem a környéket. Sehol egy fa, bokor, vagy bármiféle élőlény, ami javíthatna ennek a városnak a szürkeségén. Konkrétan semmi. Tényleg. A járda mentén, ahol most már mi is parkoltunk, még legalább harminc másik autó sorakozott fel egymás után, szépen sorjában. A sors fintora, hogy a szürke Audi állt közvetlen velünk szembe. A sors undorító fintora.

  – Nézd, ha nem akarsz bemenni és szembesülni..azzal – biccentett fejével a telefonom irányába, majd a lakóházra pislogott –, akkor nem kell. De én bemegyek, már csak azért is, hogy pofán verjem. Megérdemli a rohadék.

  – Nem. Látni akarom.

Még egyszer, utoljára.

Utolsó mondatomat csak gondolom, nem mondom ki hangosan. A szívem darabokban hever a mellkasomban, a torkomban ismételten hatalmas gombóc keletkezett, a szemeim könnyek nélkül is szúrtak. Bármi is történjen odabent, bármivel is kelljen szembenéznem, ez lesz az utolsó alkalom, hogy belenézek abba a gyönyörű szempárba. Abba, amelyikben annyiszor láttam már a saját érzéseimet, hogy képtelen vagyok felfogni – részéről nem volt igaz. Semmi sem volt igaz a részéről, csak egy játék voltam, egy könnyű préda, aki ideig-óráig elvonta a figyelmét az élet által felállított nehézségeiről.

Louis idegesen bólintott, majd kiszállt a kocsiból, várakozó és sürgető pillantást lövellve felém az ablakon át.

Lassú, fájdalmas mozdulatokkal hagyom el én magam is a járművet, miközben érzékelem a bennem tomboló érzelmek egyre erősebb hullámait, melyek mindenáron azon dolgoznak, hogy az emlegetett sötétségbe szippantsanak. Mert a tenger is ilyen. Vad, zabolátlan hullámai minden áldozatot a mélybe küldenek, ahonnan csak nehezen van kiút. Feltéve, hogy van kiút.