S T Y L E S | ✔️

• T H I R T Y - T W O •

Harry

Úgy éreztem szárnyalok. Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy végre képes vagyok szeretni és talán még engem is tud valaki szeretni. Hope talán tényleg képes tiszta szívből szeretni engem..

Ezt az érzést azonban azóta nem éreztem ilyen intenzivitással, hogy Cara kiviharzott az életemből.

Pedig annyi mindent terveztünk együtt. Egymás oldalán.

Két és fél év együttlét után döntöttem úgy, hogy egy egyszerű szombati napon, amikor éppen az egyik kedvenc éttermünkből tartottunk vissza a lakásomra, felteszem mindkettőnk életének legfontosabb kérdését. Paráztam, talán már túlságosan is, holott előtte héten beugrottam a szüleihez, hogy a régi norma szerint a bizalmukat kérjem, ezzel együtt pedig a lányuk kezét is. Christian és Agatha örömmel hallgatták kissé hosszadalmas monológomat és ugyanekkora, ha nem még nagyobb boldogsággal fejezték ki örömüket, amiért valóban ennyire komolyan gondoltam a lányukkal való kapcsolatomat.

És akkor a rá következő szombaton megkértem Cara kezét.

A Temze partján sétáltunk, mindketten elmerültünk otthonuk éjszakai szépségében, amikor is megkért, hogy üljünk le és maradjunk egy kicsit tovább a folyó partján. Egy köpésre voltunk a Tower Bridge-től, az egész gyönyörűen hatott. Karácsonyi fények világították be London utcáit és amíg a mellettem ülő nő a város már-már művészi szépségében gyönyörködött, én minduntalan őt bámultam. Képtelen voltam levenni róla a szemeimet, olyan volt, mintha a mágneses vonzás miatt az arcára tapadt volna a pillantásom.

– Olyan gyönyörű, nem? Hihetetlen, hogy ez az otthonunk – lehelte ki a szavakat azokon a szintén csodálatra méltó, telt ajkain.

Ez volt az a pillanat, amikor a lehető legkevesebb feltűnést keltve, a padról egyik térdemre ereszkedtem. Cara egy ideig még várt a válaszomra, de amikor a kérdő hümmögését is reakció nélkül hagytam, felvont szemöldökökkel fordult felém.

Elsőként a homloka rendeződött sok, apró ráncba, még az orrát is felhúzta, de szerintem fel sem tűnt neki. Így is gyönyörű volt. Mindig gyönyörű volt. Átható, szürke szemei nagyra nyíltak, amikor párszor végigfuttatta rajtam a pillantását és meglátta a sötét bársonydobozkát a markomban pihenni.

– Harry..

– Ó, igen – köszörültem meg a torkomat, amikor rájöttem, hogy kicsit elbambultam. – Cara..az elmúlt két és fél év volt életem legjobb ideje. Szeretlek, annyira, hogy az szerintem még a Twilight létező összes szerelmi szálát is könnyedén kimeríti – elmosolyodott a hasonlaton, miközben egyre többet és gyorsabban pislogott. Imádta azt a filmet. Meg a könyvet is. – Hozzám jönnél feleségül?

Igen.

Könnyezve, a fejét elvesztve borult a nyakamba és engem szorosan ölelve át karjaival motyogta azt a szót. Semmi mást, csak annyit, igen. Én pedig ott térdeltem előtte, a karjaiban és az erős érzelmektől megrészegedve könyveltem el magamban, hogy ez így van rendjén. Ez így tökéletes, úgy ahogy van, mindenféle kétség nélkül. Nekem Cara az igazi. Őt szeretem. Ő az a nő, aki mellett reggel szeretnék felébredni és ő az, akit szeretném, hogy a gyerekeim anyának szólítsanak.

Akartam. Mindezt a magaménak akartam.

Úgy tűnt, ő is.

Az esküvőnk előtt azonban hideg zuhanyként ért ahogy a lakásom nappalijában elhelyezett kanapén ült, kezeit a mellkasa előtt fonta össze, az asztalon pedig ott pihent a gyűrű. Az eljegyzési gyűrűje. Mindössze kevéske idő után még egy arany karika gyűrű jelezte volna a világnak, hogy ez a nő bizony az enyém. Kétség kívül.