S T Y L E S | ✔️

• N I N E T E E N •

  – És akkor itt láthatjuk királynőnk és családja Edinburgh-i szállását, továbbá Fülöp herceg tulajdonát! Általában június az a hónap, melyben...
  – Lépjünk le – lökte meg a kezemet valaki hirtelen, én pedig értetlenül ráncolva homlokomat fordítottam oldalra a fejemet, ezzel abbahagyva az Edinburgh-i kastély csodálását.
Jackson állt mellettem, az a Jackson, akivel az elmúlt négy évünkben őszintén nem beszéltem sokat, azt leszámítva, hogy néha összemosolyogtunk valamin, na meg az ilyen apróbb beszélgetések voltak még, de más nem nagyon. – Mindenki jön, gyere te is.
Megilletődve hajoltam előre, hogy elnézhessek válla felett, ahol aztán volt szerencsém látni mindhárom barátomat, akik vadul integettek nekem, hogy menjek én is.
  – Nem gondoljátok, hogy kissé feltűnő lesz, ha a csapat fele nagy hirtelen csak úgy elpárolog? – mosolyodtam el cinikusan, aztán visszafordultam az idegenvezető felé.
  – Ez az utolsó kirándulásunk, Hope. Szinte már nem is tartozunk az iskolához – legyintett vigyorogva, de nekem másféle gondolataim voltak ezzel kapcsolatban.
Még nagyon is az iskolához tartozunk. Ha nem így lenne, akkor most egész egyszerűen foghatnám magam, odamennék a három tanárunk egyikéhez és vele együtt nézném tovább Edinburgh látványosságait.
  – Én ezt inkább kihagyom. Szeretnék bemenni a templomba a szü..
  – Értem – helyezte kezét vállamra megértő stílusban, én pedig egy halvány mosolyt megeresztve legyintettem.
  – Menjetek, majd azt mondom, hogy megéhezett a bagázs.
  – Szebben nem is mondhattad volna – hüppögött túljátszva a szerepét, mire toltam rajta egyet, csak hagyjon már.
Kuncogva csóváltam meg a fejemet, miközben ismét minden figyelmemet a folyamatosan beszélő nőre szenteltem.
Talán ha eltelhetett egy perc, amikor a vállam felett visszanéztem a helyre, ahol nem olyan rég még a többiek álltak, de nem lepődtem meg, amikor már csak hűlt helyüket találtam. Kivéve az osztályunk azon személyeit, akik mint mindig, most is magukat fotózva csücsörítettek és úgy sétálgattak a palota kapuja előtt. A szemeimet forgatva mordultam fel, majd igazítva egyet a táskámon, elindultam a templom felé. Úgy ismerem Edinburgh ezen részét mint a saját tenyeremet.
Nyolc éves korom óta minden egyes évben eljöttünk ide a nagyszüleimmel.
Négy éves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy egy nagy, egészcsaládos nyaralás keretein belül, úgy, hogy már én is fel fogom mi történik körülöttem, megerősítik a házasságukat. Skóciában. Annak is a fővárosában, tehát pontosan itt, ahol idén a családból csak egyedül vagyok. Legalábbis most. Mert biztos vagyok benne, hogy az érettségi után a nagyszüleim is el fognak jönni, hogy aztán gyújtsanak egy gyertyát. Mint minden egyes évben, mióta ők már nincsenek köztünk.
Azt a néhány kósza hajtincset, ami a szemembe lógott, most egy gyors mozdulattal a füleim mögé tűrtem és egy nagy sóhajt követően beléptem a templom nyitott ajtaján. Utam rögtön a bejárattól jobbra található állványhoz vezetett, melyen rengeteg gyertya égett már úgy is, hogy még csak délelőtt tíz óra volt.
Miután tegnap hétkor elfoglaltuk a szálláshelyünket, mindenki a saját ágyában folytatta a vonatban már elkezdett alvást és akkor már én is álomra hajtottam fejemet.
Ma pedig egy gyors reggeli után már bele is vetettük magunkat a skót főváros életébe. Kezdve egy sokak számára felettébb unalmas idegenvezető által megszervezett túrával.
  – Mindig is tetszett ez a templom. Bámulatos a művészet, ami benne van.
A gyufát éppen az egyik gyertya lángja felé tartottam, majd miután az lángra kapott, két másik piros tartóba helyezett gyertya felé emeltem. – A szülei?
Magamat csendbe burkolóztatva biccentettem, majd a szemeimet lehunyva lélegeztem mélyeket. Tíz éve már, hogy nap mint nap szembesülök azzal a mérhetetlen fájdalommal, amit a hiányuk okoz nekem. És valahányszor azt hiszem, hogy jól vagyok, ez a pillanat töredéke alatt képes megváltozni. Nem törődve azzal, hogy kibontott hajam rögtön az arcomba hullik, lehajtottam fejemet és számba harapva igyekeztem összekaparni magamat és a szívem darabjait is, mert jelenleg megint úgy éreztem, mintha..mintha valaki egy kalapáccsal vert volna rá néhányat. Teljes mértékben így éreztem magam. – Hope?
Kezeimet az arcomra tapasztva ráztam meg fejemet, visszatartva egy újabb zokogáshullámot, de amikor erős kezei átölelték testemet, nem bírtam tovább.
Arcomat pólójának anyagába, de leginkább a mellkasába fúrtam, kezeimet továbbra is ott tartva és hagytam, hogy eluralkodjon felettem a fájdalom, a zokogás és a tudat, hogy egyedül vagyok.
Mert már nincsenek szüleim.
  – Ssh. Nyugalom – simogatta hajamat gyengéd mozdulatokkal, miközben testem folyamatosan rázkódott ölelésében. – Jól van, semmi gond. Hope, kérlek, próbálj megnyugodni.
Sóhajtva igyekeztem összeszedni magamat, de úgy éreztem, hogy lényegében teljesen mindegy mit csinálok ezután, annál lejjebb, mint hogy a tanárom karjaiban zokogjak, nem hiszem hogy lenne még valami más. – Kérlek.
Hangja halk, nyugodt és gyengéd volt, ahogy próbált saját magam helyett rendbe rakni. Aztán, a második kérésének hallatán elhallgattam. Talán levegőt se vettem. Sőt, biztos, hogy nem vettem levegőt abban a pillanatban. Száz százalékig.
– Tudom, hogy befolyással vagyok az emberekre, na de hogy ennyire.. – húzta mosolyra ajkait, miközben gyengéden ért arcomhoz és törölt le onnan néhány könnycseppet. – Most már jól van?
– Jobban – csuktam le egy pillanatra szemeimet, de tényleg csak egy pillanatra, mert a következőben tenyerei már a csípőmön pihentek, miközben közelebb húzott magához.
– Jobban. Az már félsiker. De örülnék, ha jól lenne – hajolt hozzám közelebb, az én fejemben pedig bekapcsoltak a vészjelző szirénák.
Én mindenhol szívesen csókolózok vele, komolyan, ehhez semmiféle kétség sem fér, de nem egy templomban. Templomban csak és kizárólag azt a férfit akarom megcsókolni, aki mellett aztán életem végéig maradok majd.
– Tegezett – nyögtem ki, pontosan abban a pillanatban, amikor lehunyta szemeit és mindössze fél centi távolság volt ajkaink közt.
– Mi?
Nagyot nyeltem, majd hátrébb álltam tőle, újra az égő gyertyákat figyelve.
Lehet ez az egész, ami köztünk van ugyanolyan mint a gyertya. Meggyújtottuk reggel, de este valaki elfújja és minden ami marad, nem lesz más, mint a levegőbe keveredő füst.
– Tegezett. Az előbb. Azt mondta kérlek.
– Nem volt szándékos – mondta komoran, mire összeszorult a mellkasom.
– Jó.
Felsóhajtott, majd kinyújtotta kezét, hogy a hátamra simítsa azt, de elléptem tőle és minden további nélkül kivonultam a templomból.
Merre vagytok? Csatlakoznék, ha nem gond..
Már jött is a válasz.
Nando's, a sétáló utca végén. Örülök, hogy csatlakozol. :) puszillak és vigyázz magadra!! xx Bobby