S T Y L E S | ✔️

• N I N E •

Semmi.
Minden, ami már közel háromnegyed órája a fejemben, vagy egyszerűen csak bennem van, az ennyi.
Hatalmas, nagy semmi.
Még van hátra ötven teljes percem, aztán végre szabadulhatok innen, amit őszintén nagyon várok már, de olyan szinten lebénultam az előbb történtektől, hogy csak ülök és bámulok ki a fejemből. Máshoz nincs energiám. Se semmim.
Ugyan a zongora előtt ültem, másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy mi történt az imént. A billentyűre már lehajtottam a fedelet, hogy mindkét könyökömet könnyedén tudjam megtámasztani rajta, arcomat pedig a tenyereimbe temettem. És legszívesebben sírtam volna. Vagy tombolnék. Nem is tudom, az sem kizárt, hogy egyszerre tenném mindkét lehetőséget.
Haragudtam magamra.
A legfőbb érzelem ami jelenleg bennem tombolt, mint egy zabolátlan hurrikán, a harag volt. A színtiszta harag.
Egyszerűen nem voltam képes hova tenni azt, hogy miért volt rám ekkora hatással néhány közösen elénekelt sor, hogy miért éreztem akkor azt, amit. Mert igenis éreztem.
Olyat, amit egyértelműen nem kellett volna. Legalábbis nem miatta. A legkevésbé sem iránta.
A legkevésbé sem.
Egyedül a telefonom monoton rezgése volt képes kirántani engem ebből az állapotból, ami konkrétan olyan mélynek bizonyult, hogy fel sem tűnt – hat perce kicsengettek. Nagyokat lélegezve halásztam ki a zsebemből a készüléket, majd egy gyors fej rázást követően kinyitottam szemeimet és a képernyőre pislogtam.
– Liam. Uram atyám, ne haragudj, máris jövök, csak..uhm, kissé elszaladt felettem az idő – hadartam, a vállamra kapva táskámat, majd már az ajtó kilincset markolva léptem ki a zene termek közti folyosóra.
– Hope, Hope, nyugalom, nincsen semmi gond. Igazából pontosan azért hívlak, mert sajnos le kell mondanom a ma délutánt.
Összevont szemöldökökkel torpantam meg az aula kellős közepén, azt hiszem egyedüli diákként, aki még az épület ajtajának ezen oldalán tartózkodik. – Kérlek ne haragudj rám. Az imént hívtak a műhelyből, muszáj beugranom Dean helyett, a felesége hamarosan szül és..
– Hé – hunytam le szemeimet, mosolyra húzva ajkaimat. – Minden rendben. Menj dolgozni nyugodtan. Lehet meg is látogatlak a nap folyamán.
– Az hihetetlen jó lenne – sóhajtotta a telefonba én pedig vöröslő arccal biztosítottam a látogatásomról.
Elvégre nem ő tehet arról, hogy hívja a kötelesség. Arról sosem tehet senki. Tudom, hogy nem.
A telefonomat továbbra is a kezemben tartva ejtettem táskámat a padlóra, majd igyekezve, hogy ne kelljen minden egyes dolgot kipakolnom belőle magam köré, nagy nehezen elővettem a fülhallgatómat. Ami, mellékesen jegyzem meg, hogy természetesen a táskám legmélyebb zugában pihent.
Ez a nap..nem az enyém.
A fehér zsinórt összedugva telefonommal kapcsoltam be az egyik kedvenc lejátszási listámat, ami jelen esetben a szintén nagy kedvencem, a Little Mix volt. Valamiért az ő zenéjük volt az, ami mindig képes volt kirángatni a sötét pillanataimból, az életem egyes mélypontjaiból, arról nem is beszélve, hogy balul elsült kapcsolatok, vagy szimpla randevúk után mindig jó érzés a zenéjüket hallgatni. Erőt ad.
Nekem pedig most erre volt szükségem. Azt hiszem legalábbis.
Talán ha a haza vezető utam negyedét tettem már meg, amikor arra lettem figyelmes, hogy esik. Nem, nem valamelyik ház locsolója verte ki a vizet egészen a járdára, hanem az eső esett. Illetve, először csak csöpögött, de mire elértem az utca végére, ahonnan még jó fél óra gyaloglás várt rám, konkrétan szakadt. Mintha dézsából öntötték volna egész Londonra a hetek óta gyűjtött vizet.
  – Ó, hogy az a!
Magamban szitkozódva rohantam be az egyik épület lépcsője feletti kis védelmet nyújtó teteje alá, majd kezdtem az esernyőm után kutatni a magam elé húzott táskámban.
Igazából felhívhattam volna valakit. A nagyapámat, Rachelt és Niallt, valamelyik nagybátyámat, de ha már itt tartunk, akkor végülis Louist is. Vagy bármely másik, nálam idősebb unokatestvéremet. De nem tettem.
A mai napig nem tudom, hogy akkor ott, az egyik lakóház lépcsőjén állva, teljesen szétesve és szétázva, miért nem hívtam fel valakit. Tényleg nem.
Éppen elindultam volna, most már egy esernyővel a fejem felett, amikor egy szürke autó állt meg a járda mellett, közvetlen előttem. Legalábbis velem egy vonalban, előttem. A sofőr a kocsi motorját ugyan nem állította le, még csak a világítást sem kapcsolta ki, de láttam, hogy az ajtaja kinyílik és csuklyával a fején felém siet. Vagyis inkább az épület bejáratához. Ahol még mindig én álltam.
  – Ó, elnézést, tessék csak – mondtam észbe kapva, majd kicsit félre álltam, hogy könnyedén odaférjen az ajtóhoz.
  – Megkérdezném mit csinál, Hope, de mire én azt megértem, teljesen, még ennél is jobban elázunk. Jöjjön.
  – Mr Styles? Maga mégis mit k...
  – Ne most akarjon mindenre választ kapni, csak jöjjön és üljön be a kocsiba – ragadta meg kezemet, nekem pedig egésze eddig a pontig fel sem tűnt, hogy ennyire fáztam. Az ő keze ugyanis szabályosan forró volt az enyémhez képest. – Gyerünk. Nem mondom többször.
Ellentmondást nem tűrő hangja hallatán a táskámat rögtön lekaptam vállamról és az ülés elé hajítottam, majd én magam is beültem a kellemes hőmérsékletű kocsiba.
Az eső cseppek által tarkított szélvédőn keresztül néztem, ahogy kocogva megkerüli az autót és végül ő is bent ül. A kocsijában. Mellettem. Jó lenne nem gondolkozni. Azt hiszem, ez olyan helyzet, amiben a gondolkodás csak rosszabbá teszi a dolgokat.
Az autón csend honolt, csak a fűtés monoton hangját lehetett hallani, na meg közbe azt, ahogy a zene és matematika tanárom mély lélegzetet vesz. Ezt mondjuk elég sokszor. És olyan mélyeket, hogy tisztán látható volt mellkasának fel és le történő mozgása.
  – Tanár úr..
Vetettem rá egy gyors pillantást, mielőtt folytattam volna beszédemet, de amikor láttam, hogy biccent egy aprót, kissé nyugodtabban folytattam. – Én..Khm, szóval, én nem erre lakok.
  – Tudom.
  – Tudja? – szaladtak fel szemöldökeim.
  – Tudom. De nem gondolhatja, hogy ilyen állapotban viszem haza önt a nagyszülei házába. Még a végén azt hiszik, hogy úszott egyet a Temzében – csóválta meg a fejét, szemeit egy pillanatra sem levéve az úttestről. Amit, egyébként, nagyon jól tett, mert szinte alig lehetett látni belőle valamit a heves zápor miatt. Az ablaktörlők pedig így is a maximum gyorsasággal próbáltak több láthatósági esélyt biztosítani nekünk. De leginkább csak neki. Engem ugyanis lefoglalt a tudat, hogy a tanárom autójában, szakadó esőben, vele a mellettem lévő ülésben, valószínűleg az ő otthonába tartunk. És akárhogy is nézem, ez nem..hogy is mondjam..normális. Nem lehet normális.
Az út további részében aztán nem beszéltünk, ő az útra figyelt, én meg rá. Akármennyire is igyekeztem, képtelen voltam levenni róla a szemeimet. A homlokába lógó tincsei most nedvesen álltak össze, a csuklya már lecsúszott feje tetejéről. Mindkét kezével a kormányt tartotta, de néha azért odanyúlt a fűtéshez, hogy állítson rajta valamit.
  – Nos.
Elkerekedett szemekkel haraptam a számba és fordítottam fejemet szinte rögtön a másik irányba, hogy ne kelljen a szemeibe néznem. Elbambultam. Persze, hogy elbambultam. Istenem. – Itt is lennénk. Jöjjön.
Mély és nyugodt hangja hallatán valamennyire nekem is sikerült megnyugodni, így lassú mozgással én is kiszálltam a járműből és már rohantam is utána, fel a lépcsőn, egészen a panelház főbejáratáig. Beütötte a kódot, majd mint valami bűn rossz romantikus filmben, megtartva nekem az ajtót, maga elé engedett.
  – Ez a legrosszabb dolog, amit egy férfi, ilyen esetben csinálhat – motyogtam, miközben elléptem mellette.
Mivel nem reagált semmit, ami hozzá mérve azért eléggé meglepő, úgy voltam vele, hogy bizonyára nem hallotta meg. De amikor felértünk a harmadik, egyben a legfelső emeletre, a lakásához és már nem engedett be maga előtt az ajtón, rá kellett jönnöm – tévedtem. Minden egyes szavamat hallotta.
  – Jöjjön beljebb. Nem harapok – mosolyodott el szórakozottan, mire a szemeimet forgatva léptem ki a cipőmből és a kabátomat is felakasztottam a fogasra. – A nővéremnek akad itt néhány holmija, biztosan találok önnek valamit, Hope. Egy pillanat és itt is vagyok.
Szótlanul bólintottam, aztán amikor eltűnt a folyosó végén balra, hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. És akkor feléledt a kiváncsi énem. Lassú léptekkel haladtam körbe a nappaliban, minden egyes bekeretezett fotót, festményt és bizonyítványt jó alaposan megvizsgálva.
  – Itt vannak a...
  – Ó te magasságos! – kiáltottam rémülten, téve hátra egy lépést.
Csakhogy nem számoltam azzal, hogy esetleg van valami mögöttem. De volt. Az a nyamvadt kanapé.
Szóval a hátra tett lépésemet követően újabb kiáltás hagyta el a számat, amikor éreztem hogy borulok. És akkor ott, a világ valaha látott legnagyobb spontaneitásával lejtettem egy hátra bukfencet. A tanárom előtt. A lakásán.
Prüszkölve ugrottam talpra és igyekeztem gyors mozdulatokkal minden egyes zavaró, még mindig nedves hajtincset kiszedni az arcomból, ami pedig könnyen hasonlított egy pipacshoz. Egy nagyon piros pipacshoz.
  – Itt vannak a ruhák – mondta el újra, ezúttal megszakítás nélkül amit már az előbb is akart Mr Styles, én pedig a szemeimet lesütve bólintottam és nyújtottam felé a kezemet. – Jól van, Hope?
  – Hogyne. Ó, mennyeien érzem magam, Mr Styles, köszönöm kérdését – villantottam egy ezer wattos mosolyt, ő pedig nagyon próbálta lenyelni sajátját. – Egyébként, öhm..köszönöm. A ruhákat. És, hogy, öhm, szóval, azt is, hogy felvett. És hogy ide hozott. Ez..ez igazán nagylelkű.
  – Semmiség. Mire való a tanár, ha nem a diákok segítségére?
Elmosolyodtam válaszára, aztán a ruhákat kezeim közt tartva elléptem mellette.
  – Harmadik ajtó a jobb oldalon.
  – Köszönöm – feleltem, majd legközelebb már csak az ajtó előtt álltam meg. – Mindenesetre ez a kis..akciója enyhén szólva kimeríti a rablás magyarázatát.
  – Nem akkor, ha a rabló áldozata önként szállt be az autóba – emelte rám szemeit, arcán most már ott pihent a mosolya. – Maga, Hope, maga pedig ezt tette.

•
•
Tyűha, új rész, a szünetnek meg lassan vége😕
Gyorsan telik az idő, az egyszer biztos..
Mindenesetre, ha tetszett a rész, kérlek komment vagy vote formájában jelezd – köszönöm!❤️✨
midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady 🥰