S T Y L E S | ✔️

• S E V E N T E E N •

[ a részben felnőtt tartalom is előfordul, ezért felelősséget nem vállalok ]

A buszmegállóban álltam, a sarkaimon előre-hátra dülöngélve, miközben a telefonomat markolásztam és az üzeneteimet nézegettem. Pontosabban egy üzenetet. Azt, amelyik az ismeretlen számtól érkezett, rögtön azután, hogy én válaszoltam neki, ezzel együtt pedig belementem a találkozóba.
Fél óra múlva a buszmegállóban, ahol felvettem? S.
Lehet mondani, hogy butaság volt eljönni ide úgy, hogy lényegében egy vadidegen küldte ezt a két sort és legelőször még én is ezt gondoltam. Legalábbis akkor, amikor elsőre olvastam el ezt a néhány szót. Plusz a szignózását. S. S, az lehet bárki. Lehet Steven, Stephanie vagy akár Summer is, szóval bevallom, először fogalmam sem volt ki az az S. Aztán újra elolvastam a kérdést. A buszmegállóban, ahol felvettem. Engem mostanában a buszmegállóban csak és kizárólag egy ember vett fel, amikor olyan cudar eső volt Londonban, hogy képtelen lettem volna gyalogosan haza menni. Aztán ott volt a felvettem szó, amitől pedig rögtön kapcsoltam, hogy ki is lehet az az illető.
Mr Styles.
Az egyetlen olyan személy a közvetlen környezetemben, aki magázódik. Még azok után is, hogy mi történt köztünk hétfőn és kedden.
A meghívásra írt, pozitív válaszom után már nem érkezett több üzenetem, de ez nem is zavart különösebben. Úgy voltam vele, hogy majd érkezik, amikor érkezik. Mindössze annyiban reménykedtem, hogy Rachel nem fog este kilencnél korábban felbukkanni a nagyszüleim házában, mert akkor megeshet, hogy kissé szűkös helyzetbe kerülök, megint, de.. de valamiért azt éreztem, hogy mindez nem számít. Semmi sem számít, amíg tudom, hogy van egy valaki, akit legalább annyira érdekelek, mint amennyire ő érdekel engem. Még akkor is, ha ez az érdeklődés csak érdeklődés és nem szerelem.
Bármit is jelentsen a szerelem.
Még mielőtt ennél is mélyebb vizekre evezhettem volna a gondolataim között, egy autó fékezett le közvetlen a megálló előtt, a helyen, ami lényegében csakis a buszoknak van fenntartva. Az ablakon keresztül láttam, ahogy halvány mosollyal az arcán biccent nekem egyet, majd miután megkerültem a kocsit, áthajolt az utas felőli ajtóhoz és belülről nyitotta ki azt nekem.
Épp hogy behuppantam volna az ülésre, amikor csak úgy a semmiből jobbra fordítottam a fejemet. A járdán, felénk tartva, ott volt Liam, világoskék, szaggatott farmerben, fekete bőrdzsekiben, ami alatt egy Nirvana felirattal ellátott felsőt viselt.
Az ajkamba harapva döntöttem gyorsan és ültem be Mr Styles mellé, aki azt hiszem kedvesen szeretett volna köszönteni, mint valami közeli ismerőst, lehet, még puszit is kaptam volna, de a kezemet felemelve fagyasztottam belé a szót.
– Csak menjen.
Értetlenül vonta össze szemöldökeit, zöld íriszei zavarodottságot tükröztek, miközben kezét a váltóra helyezve sebességbe tette az autót. Az automata autót. Hát hogyne.
– Ha most nem iskolán kívül lennénk, az illemről szóló szabályzat követelné azt a beírást – mondta, valószínűleg annak érdekében, hogy valamelyest oldja a feszültséget.
A szám belsejét harapdálva fordultam hátra kissé az ülésen, hogy a hátsó ablakon kinézve egy utolsó pillantást vessek Liamre, aki most már a megállóban állt és kezeit mellkasa előtt összefonva meredt a nyomunkba. – Hope, minden rendben?
Egész testemben összerezzentem, amikor hatalmas tenyerét a combomra simította és mutatóujjával apró köröket kezdett rajzolgatni a nadrágom anyagára.
  – Sajnálom – préseltem bele magamat a fekete bőrülésbe és amikor az egyik piros lámpánál megálltunk, felém fordította fejét. Értetlenül rázta meg azt. – Hogy úgy beszéltem. Csak.. Liam kis híján rajta kaphatott volna minket és..és azt hiszem most tudatosult bennem úgy igazán, hogy...
  – Hogy mekkora a tét? – hagyta abba a körök rajzolását és a gondolatomat, miszerint hivatalosan is én vagyok a hangulat gyilkos, megcáfolta azzal, hogy kezét újra combomra helyezte, annyi különbséggel, hogy ujjai most a lábam belső felén pihentek.
Nem csinált semmi rosszat, semmi helytelent, csupán oda helyezte a kezét, ahol neki kényelmes volt. És oda, ami hirtelen minden eddigi aggodalmat kiűzött a fejemből.
– Hogy mekkora a tét – mondtam halkan, mire gyengéden rászorított combomra. – Mellesleg..hova megyünk?
– Hozzám. Máshol jobb lenne, ha nem látnának meg minket.
Ennyit arról, hogy nem Mr Styleshoz megyek.
Hát, innen is bocsánat, Louis.
A panelház melletti parkolóban álltunk meg legközelebb, ahol legyintett, amikor szerettem volna önállóan kiszállni az autóból. Homlok ráncolva várakoztam, miközben küldtem Louisnak egy emojit, melynek használata a való életben nem különösebben ajánlott. Az idegeimre megy, szerintem simán megérdemelte a középső ujjat. És amikor ő hatot küldött vissza nekem, egész egyszerűen lenémítottam a telefonomat. Mielőtt ő és Zayn elkezdték volna tanulmányaikat az egyetemen, állandóan ezt játszottuk, ha valamelyikünk nagyon a penge szélén táncolt már. Aztán amikor sikerült lenyugodni, jöhetett a békeszerződés, amit kevesebb mint huszonnégy óra elteltével ismét romba döntöttünk.
A fenébe is, hiányzott ez a bolond. Valahogy eltereli a figyelmemet arról, hogy én éppen a tanárommal egy hajóban evezve közeledek egy hatalmas vízeséshez.
– Hölgyem – nyílt ki hirtelen mellettem az ajtó és egy kéz nyúlt felém, felajánlva ezzel segítségét.
– A mindenit, ehhez nem vagyok hozzászokva – csúsztattam saját tenyeremet övébe, hagyva, hogy talpra állítson az autója mellett.
Én pedig beszorultam. Vagy inkább csapdába estem. Az ajtó, Mr Styles és a kocsi közt található csapdába. Vagy csak az ő csapdájába. Azt hiszem így a legegyszerűbb.
A testem döbbenetes módon szerette volna a tudtomra adni, hogy mennyire akarja, hogy azt a nagyon maximum tíz centiméter távolságot redukáljuk úgy körülbelül nullára. A hasam aljában megint felbukkant az a furcsa érzés, szemeimet képtelen voltam félre vezetni ajkairól, amik most még kívánatosabbnak tűntek, mint hétfő óta bármikor. A torkom kiszáradt és összeszűkült, ujjaimmal erősen kapaszkodtam meg felkarjában, miközben minden gondolatom akörül forgott, hogy milyen lenne ismét olyan közel kerülni hozzá, mint kedden. Vagy még közelebb.
Mintha csak képes lenne olvasni fejemben, kezeit derekamra helyezte és továbbra is a kocsi oldalának döntve hozzám préselte magát. Jóleső sóhaj szaladt ki a számon, amikor ajkai súrolták enyémeket, és szinte minden egyes porcikánk egymáshoz ért. Szinte az összes. Szinte.
– A gondolkodás árt a szépségnek, erről nem hallott még, Hope?
Őrületbe kerget.
Forró lehelete keveredik enyémmel, ajkai folyamatosan enyémeken mozognak, de ez nem elég. Nekem ennyi nem elég. Belőle nem.
– Nem.
– Nem? – kérdezett vissza suttogva kiejtve ezt az egyetlen szót, az én testem pedig kis híján lángra lobbant. – Pedig ha valakinek, akkor magának...
– Csak csókoljon már meg végre – vezettem kezeimet válláról a nyaka köré, de ő csak kuncogva puszit nyomott a...a szám sarkába.
Letaglózva, érzelmekkel, de leginkább vággyal túlfűtött állapotban nyeltem egy hatalmasat, amikor ujjait összekulcsolta az enyéimmel és az autót lezárva elindult az épület bejáratához.
– Miért sürgeti a jó dolgokat? Azokra megéri várni. Nincs igazam?
A hajamba túrva csóváltam meg a fejemet és eleresztettem egy halk kacajt.
– Nem is értem maga miért nem irodalom tanár lett, Mr Styles – ejtettem ki nevét csábosan, észben tartva a múltkori megnyilvánulását.
Amikor pedig így hív...nincs egyetlen józan gondolatom se.
Ha ő játszani szeretne, ám legyen. Rajtam ne múljon.
Az utolsó lépcső fordulónál jártunk már, amikor ez történt, szóval lényegében a lakása ajtaját is megvárhattam volna, de nem bírtam tovább türtőztetni magamat. Azt is csodálom, hogy kedd óta eddig bírtam.
  – Hope... – kezdte lassan, már-már figyelmeztető stílusban, miután egy lépcsőfokkal feljebb álltam meg, mint ő, hogy valamelyest egy vonalba kerüljünk. Kezeimet mellkasára simítottam, és most rajtam volt a sor, hogy közel hajoljak hozzá. Csak nem elég közel.
  – Igen, Mr Styles?
Nem tudom, hogy pontosan melyikünk volt az első, aki végül megtörte távolságot és csókba hívta a másikat, de nem is érdekelt. Minden, amire akkor, abban a pillanatban gondolni tudtam, az csak és kizárólag ő volt. Tenyerei talán a második csókunk kezdetével egyidőben simultak fenekemre, majd gyengéden bele markoltak és már az ölében is találtam magamat. Lábaimmal szorosan fogtam közre csípőjét, ujjaimmal vagy a hajában matattam, vagy az arcát tartottam, míg ő mindvégig a combjaim külső részét simogatta megállás nélkül. Egy gyors mozdulattal előrántotta az ajtó kulcsát és némi ügyetlenkedés után – igen, én voltam ezért a felelős – végre bejutottunk az ízlésesen berendezett otthonába. Az ajtó hangos csapódással adta tudtunkra, hogy hivatalosan is csak ketten tartózkodunk egy helyen, nincs senki, akitől tartanunk kellene, a világ szeme éppen nem ránk irányul. Olyan érzés volt ez, mintha egy buborékba kerültünk volna, ahol rajtunk kívül senki más nem tartózkodott. Senki más. Csak ő. És én.
Hátam a falnak feszült, amikor a csókot nem megszakítva tett velem pár lépést a folyosó irányába, de végül úgy döntött megáll.
  – Hope..
  – Mhm, igen? – motyogtam, ajkaimmal csókokat hintve állkapcsának éles vonalára, majd nyakára is áttértem.
  – Az őrületbe kerget – morogta hátra vetve fejét, mire bőrére kuncogtam. Kirázta a hideg.
  – Ezt őszintén örömmel hallom.
  – Valóban? – nézett rám erősen csillogó szemekkel, majd miután én mosolyogva bólintottam, kissé eltávolodott a faltól, így én magam is lejjebb csúsztam, ismét csak a nyakán csüngve. Aztán még a lélegzetem is elakadt, amikor hátamat ismét a falnak támasztva hozzám dörgölte ágyékát. – Tényleg az őrületbe kerget.
A számat fogaim közt tartva hunytam le szemeimet, amikor a testem önálló életre kelve reagált a hirtelen és nagyon is intim érintkezésre. Kívántam. Akartam. Mindenestől, teljesen mindegy milyen áron.
Akartam, hogy érezzem. Teljesen.
Akartam, hogy az enyém legyen, én pedig az övé.
Akartam, hogy úgy érintsen, hogy úgy csókoljon, mintha én lennék az utolsó csepp oxigén, amire szüksége van a túléléshez.
Akartam..akartam, hogy ő legyen a megmentőm. A személy, aki képes lesz megmenteni a múltam árnyaitól és aki megtaníthat újra élni. Újra normális életet élni.
  – Igazából nem ezért akartam ma találkozni – mondta végül, apró, nedves csókokat hagyva a nyakamon.
  – Nem? – kaptam levegő után, amikor áttért a kulcscsontomra is, ami pedig a blúzom alól bukkant fel.
  – Most megsértett – hajolt el tőlem, hogy szemeimbe nézzen. – De nem. Szerettem volna..szerettem volna beszélgetni. És vacsorázni. A hozzávalókat már előkészítettem, de nem álltam neki, mert nem voltam benne biztos, hogy mit mond majd rá, de...
  – Mr Styles.
Mutatóujjamat szájára nyomtam, csók helyett ilyen módon elhallgattatva. – Örömmel vacsorázom önnel. De csak ha kaphatok valami..erőset.
Vigyora szinte fültől fülig ért, ahogy felfogta válaszomat és a földre helyezett. Kezei továbbra is csak nagyon kicsivel a fenekem felett pihentek, smaragdzöld szemei szórakozottan vizslatták arcomat.
  – Erős alatt remélem mindketten a nagy koffein tartalmú kólát értjük, ugyanis nem terveztem mindjárt a legelső alkalommal leitatni.
A nyelvemmel csettintve fejeztem ki csalódottságomat, de mindez egy gyors csókot követően el is illant.
Meglehet, hogy megtaláltam a kriptonitomat? Vagy éppen a Clarkomat. Ki tudja..

A dzsekimmel próbáltam a lehető legjobban eltakarni a nyakamon éktelenkedő, alig tíz perces, friss szívásfoltot, amit maga Mr Styles hagyott hátra nekem, mert közölte, hogy romlottak a matek jegyeim. Nos. Ha az átlagom rosszabbodásáért ez a büntetés jár, akkor lehet be se járok majd az óráira.
  – Hope! – nagyapám komor hangja a nappaliból érkezett, így csak a cipőmet az előszobában hagyva vonultam be a tágas házrészbe. – Louis mondta, hogy a temetőbe mentél, viszont Rachel már megérkezett. A nagyanyáddal készítik a vacsorát.
Megkönnyebbülten biccentettem, és már el is indultam az emeletre vezető lépcsőhöz. – Lányom. Minden rendben van veled?
Mosoly kúszott az arcomra, miközben visszafordultam hozzá. Egyedül üldögélt azon a hatalmas kanapén, egyik kezében a gravírozott golyóstoll, amit még tőlem kapott valamelyik karácsonyra, a másikban olvasó szemüvegét tartotta, ölében pedig feltehetőleg a mai lap pihent.
  – Minden a legnagyobb rendben. Rég voltam már ilyen boldog, nagyapa – hajtottam le fejemet, hogy ne lássa, mennyire is pirultam el valójában. Mert szinte éreztem, hogy tüzel az arcom.
Az idős férfi biccentett egyet, én pedig folytathattam utamat a szobámba. Ahova alighogy beléptem, már kaptam is egy értesítést. Hevesen kalapáló szívvel emeltem fel a telefonomat és meredtem a képernyőre.
Köszönöm ezt a délutánt, hihetetlen jól éreztem magam. xx S.
Azt hiszem ideje lenne beszélgetnünk. xx L.

•
•
És már itt is van a legújabb rész!✨
Ami, remélem, ismét elnyeri majd a tetszéseteket❤️
Ha igen, akkor kommentben várom a véleményeket, vagy kritikákat, tényleg nagyon  örülnék nekik🥰
És még mielőtt elköszönök, lenne egy kérdésem..
Van bárki, akit zavarnak a kissé alaposabban leírt szexuális részletek és azt mondja, hogy hagyjam ki őket, vagy maradhatnak? Semmiképp sem szeretném azt, hogy ezáltal esetleg rosszat tegyek, viszont úgy hiszem, hogy egy ilyen történetben van hely az ilyen számára is...
Szóval kommentben, kérlek titeket, mondjátok el, hogy szerintetek továbbra is írjam-e így a történetet, vagy inkább hagyjam ki az ilyen jeleneteket..?
Köszönöm, ha segítesz egy válaszadással!❤️

midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady 🥰
ladyshitgirl 🥰
macilacinaci 🥰