S T Y L E S | ✔️

• E I G H T E E N •

A szobámban, az ágyam szélén ültem és a homlokomat dörzsölve meredtem le a telefonom képernyőjére. Ami, az elmúlt közel húsz percben már legalább századszorra sötétült el. De én újra feloldottam és ismét csak azt a néhány szót bámultam.
Azt hiszem ideje lenne beszélgetnünk. xx L.
Ezek a szignózások az üzenet végén, komolyan, őszintén megőrjítenek. De még mennyire. Ez megint lehetett volna bárki. Louis, Lana, Lauren, a kitalált barátnőm, akitől a múltkor kaptam kölcsön a ruhákat, de jelen esetben nem kellett sokáig gondolkodnom az illető kilétén.
Az üzenet feladója ugyanis Liam volt.
Aki, alig néhány órával korábban, majdnem rájöhetett volna, hogy ki mellé ültem be az autóba a buszmegállóban. A pánik pedig pár pillanat alatt szippantott magába, amikor megint csak sikerült ráébredni, hogy mégis mekkora súlya van mindannak, amit mi csinálunk.
Mert bár kiskorú már nem vagyok, ő attól még mindig a tanárom. Egy pedagógus, én egy diák, akiknek nagyon maximum annyi kapcsolatuk lehetne, hogy az egyik kérdez, a másik pedig lefelel egy adott anyagot az óra keretein belül. De nem azt, hogy titokban fussanak össze a szertárban, vagy iskola után vigye fel a lakására, néhány romantikus óra erejéig. Miközben mindent kockára teszünk. Ő a hírét, a munkahelyét, én pedig a jövőmet. Akkora botrány kerekedhetne ebből az egészből, hogy azt soha többé nem tudnánk lemosni magunkról. Bár nem tudom, hogy én egyáltalán le akarnám-e mosni magamról, hogy...
– Héé! Csajszi! Kész a vacsi, gyere.
Rachel hirtelen és be nem számítható érkezésére rémülten sikoltottam fel, a telefont pedig a lábai elé hajítottam. – Na. Mi lenne, ha hanyagolnád a horrorfilmek nézését? Meg az ilyen ijesztegetős videókat is? Csak én vagyok az, nem a kaszás – csóválta meg fejét kuncogva, miközben lehajolt és felemelte a telefonomat a földről. – S? Az meg ki? És mi volt délután? És Liam mit akar?
Nagyra nyílt szemekkel ugrottam talpra, amikor, igaz nem direkt, de Rachel meglátta a telefonom képernyőjén továbbra sem megnyitott üzeneteket.
Francba, francba, francba.
– Menjünk vacsorázni, huh? – siettem hozzá megeresztve egy ideges mosolyt, mire kezét a háta mögé rántotta és kíváncsian pislogott rám.
– Hope. Azt hittem felhagytál a titkolózással.
Fel. Persze, hogy fel. Ez már inkább hasonlít hazudozásra, mintsem titkolózásra.
– Én...
– Te. Kezdésnek megteszi, hallgatlak – bólogatott sürgető stílusban, mire lehunytam szemeimet és az ajkamba haraptam.
– Délután nem a temetőbe mentem.
– De hisz Louis nekünk azt mondta, hogy...
– Louisnak ezt mondtam, mert nem akartam, hogy akadékoskodjon. Tudod milyen, vannak kattanásai, nem akartam, hogy ez pont most jöjjön elő nála – sóhajtva sétáltam vissza az ágyamhoz és huppantam le a szélére, mellém pedig Rachel ült, rögtön azután, hogy becsukta maga mögött az ajtót. – Azért mondtam, hogy ne kérdezősködjön. Legalábbis a kelleténél többet ne. S..szóval a srác, akiről meséltem – helyesbítettem, amikor kis híján kinyögtem a Styles nevet. –, khm, szerette volna, ha még a kirándulás előtt találkozunk, szóval elmentem hozzá. Ott aztán...
– Lefeküdtetek? – csillantak fel Rachel szemei.
Ha tudná, hogy akkor, ott, szinten minden vágyam csak ez volt.. te jó ég. Ki kell vernem őt a fejemből. Hosszú négy napnak nézek elébe, azt hiszem.
– Nem. Miért szeretnéd ennyire, hogy lefeküdjek valakivel?
A vállait vonogatva legyintett, mire szemeimet lehunyva szívtam be mélyen a levegőt és igyekeztem tisztán gondolkodni. Anélkül, hogy elméletben Mr Styles lakásán, a falnak feszülve találjam magam, miközben vadul faljuk egymás ajkát.
– A lényeg, hogy amikor felvett, Liam pont arra sétált és meglátott minket. Vagy legalábbis engem. Őt nem, mert a kocsiban ült, esélye sem lett volna rá. De valószínű, hogy erről akar velem beszélni.
– Akarod, hogy lezsírozzam vele a helyzetet? Tudod, hogy szakítok vele helyetted. Sima ügy. Bár kicsit azért bírom a srácot, de ha a legjobb barátnőm ezt a bizonyos S..akárkit szereti, akkor messze álljon tőlem, hogy mással próbállak összeboronálni. Tényleg, mit is mondtál, hogy hívják?
Nem mondtam. Srác. Eddig csak így emlegettem. Nem is akartam máshogy. Egy kitalált ruha-adományozó barátnőm már úgy is van, simán meglennék egy kitalált fiú nélkül. De ha egyszer ez szükséges ahhoz, hogy ne tegyem tönkre mindkettőnk életét, akkor..akkor lesz egy kitalált srác az életemben.
– Steve. Stevenek hívják – ejtettem ki a szavakat és őszintén örültem, amikor Rachel mosolyogva adta vissza a mobilomat.
Anélkül, hogy feltűnt volna neki a hangomban bujkáló tömény fájdalom.
A fájdalom, amit azért érzek, mert nem oszthatom meg vele életem legnagyobb dolgát.
Hogy lassan teljesen belegabalyodok a tanárunkba.