S T Y L E S | ✔️

• T W E N T Y - S E V E N •

• a dalt, ha tudjátok, akkor hallgassátok meg. Ezt említem a részben és szerintem nagyon jó, ráadásul szép is.🥰továbbá összefüggésben áll az ezután bekövetkező történésekkel...•

Jó olvasást!❤️

Befordultam.
Amennyire ezt a szót el lehet képzelni, vagy amilyen komolyan ezt értelmezni lehet, én pontosan úgy viselkedtem. Immár második hete. Az igazgatóval történő beszélgetés után Louis haza hozott – legnagyobb szerencsénkre úgy, hogy a nagyszüleink nem voltak itthon –, hideg vizet locsolt az arcomba, összefogta a hajamat és ahogy befeküdtem az ágyamba, rendesen betakargatott. Ő maga pedig bemászott mellém és hagyta, hogy szorosan markoljam ingének kellemes anyagát, könnyeim pedig megállás nélkül szívódjanak fel benne. Egyszerűen úgy éreztem magam, mint nyolc évesen, amikor a szüleim temetésén fogtam csak fel igazán, hogy nincsenek tovább. Nincs több közös reggeli az ágyukban, nincs közös sütés főzés anyával, apa nem fog nekem több esti mesét olvasni, mert minden elveszett. Egyik pillanatról a másikra, mintha valaki csettintett volna, minden egyes szokás, minden egyes mosoly és életem legfontosabb személyei már nem voltak az életemben. A közelemben. Nem voltam más, mint egy kisgyerek, akitől elvették a mentsvárait. Akitől elvették azokat az embereket, akiknek nem félt bármiről beszélni, akik a legelejétől ott voltak mellette.
És két hete ugyanez történt.
Szerettem. A fenébe is, még mindig szeretem, de nem lehet, mert valakiket ez zavar. Nem tudom, hogy valóban ez lenne-e a szerelem, még soha nem volt szerencsém valóban tapasztalni, de abban biztos vagyok, hogy a történtek az őrületbe fognak kergetni, ha így folytatom. Ha sírok, akkor az irodai dolgokon kattogok, ha pedig éppen nem a párnámba zokogok, akkor az üzeneteinket olvasgatom. Mert nincs jobb dolgom. Hogy is lenne?
Az érettségire mindent megtanultam, még a történések előtt, jegyeket már úgysem kapunk, a darabot, amit pedig elő fogok majd adni, a tökéletességig gyakoroltam már. Szóval úgy éreztem egyértelműen megengedett, hogy szomorú dalokat hallgassak, hogy ne beszéljek senkivel se és, hogy a szobámat se hagyjam el. Szerintem igazságos dolog ez a részemről. Vagy a lelkem részéről. Teljesen mindegy.
Viszont ez esetben is akadtak személyek, akik valamilyen okból kifolyólag ezt sem szerették volna elviselni. Meglepő lett volna? Nem, egyáltalán nem.
– Hope, nyisd ki az ajtót, mert ma már tényleg be fogom törni. A nagyiék kivannak, dokit akarnak hívni hozzád baszki, engedj be!
Kifújtam az orromat majd nagyot sóhajtva az ajtóhoz sétáltam. Igazából semmire sincs szükségem, de egy agykurkászra aztán végképp nem. – Öö..
Felvontam szemöldökeimet.
– Bocs, nem gondoltam, hogy ennyire rossz a..Helyzet.
Megforgattam a sírástól felpuffadt és vörös szemeimet és a fejemet csóválva sétáltam vissza az ágyamhoz, amibe – ahogy azt az elmúlt két hétben is tettem – már be is dőltem.
– Ha ennyit akartál, akkor nyugodtan el is mehetsz. Nem akarok beszélgetni, Louis.
Gondterhelt nyögés hagyta el száját, aztán néhány lépés tompa hangját hallottam a szőnyegemen, végül pedig az ágyam is besüllyedt mellettem.
– Életem.
Meglepődtem, amikor nagyanyám kellemesen vaníliás illata kúszott fel orromba és vékony kezei szorosan fonódtak körém. Azonnal megkapaszkodtam bennük és az ő tartását überelve kucorodtam össze még jobban, hogy könnyedén átérjen. És már megint sírtam. – Megijesztesz, Hope, beszélj hozzám, rendben? Nagyon aggódunk érted, kincsem.
– Tudom, nagyi. Tudom. De nem..
– Szerelem? – szakított félbe váratlanul, mire elhallgattam. – Szerelem.
Tudta, hogy akármi is történt velem, az nagy és fájdalmas dolog volt, máskülönben nem lett volna hajlandó egyetlen szó nélkül igazolni nekem az elmúlt két hetemet.
– Tudod.. – simogatta hajamat gyengéden, fejem tetejére puszit nyomott. – A szüleidnek is voltak ám problémáik. Nem is kicsik. Apád szülei az elején nem igazán akarták elfogadni az anyádat, máig sem tudom, miért. De nem adták fel. Addig addig próbálkoztak, míg végül mindent a hátuk mögött hagyva elkezdtek egy életet. Egy közös életet. Aminek ajándékaként aztán jöttél te, néhány év múltán. Szerintem a nagyszüleid akkor barátkoztak meg anyáddal úgy igazán. Egy igazi csoda voltál az életünkben. Nekünk már a harmadik unoka, nekik pedig az első és mindenki szeretett volna agyonkényeztetni. Az unokabátyáid megőrültek, amikor megtanultál menni – nevetett fel, továbbra is hajamat simogatva, de én megfordultam ölelésében. – Elkalandoztam – húzta el száját, kezét pedig arcomra simította. – A lényeg. Hogy legyen bármi is az, ami miatt most nem vagytok együtt, ha tényleg szereted, akkor megéri harcolni érte. Teljesen mindegy, hogy te vagy ő sétált el. Ha szeretitek egymást, újra össze fogtok futni. Valahol, valamikor, de biztosan.
A szemeimet lehunyva bólintottam, közben még közelebb húzodva hozzá.
És most jött el az a pont, amikor úgy éreztem ideje észhez kapnom.
– Köszönöm, nagyi.
– Ó, életem. Ha Louis egy kicsit is határozottabb lett volna az ajtód betörésével kapcsolatban, biztos vagyok benne, hogy már két hete megesett volna ez a beszélgetés.
– Hé! Én csak időt akartam hagyni neki.
Mosolyogva töröltem le könnyeimet az arcomról és ülőhelyzetbe tornásztam magam, hátamat pedig az ágytámlának döntöttem.
– Sziasztok! Üdv, Mrs Graham! – Louis mellett Rachel, Niall és Bobby bukkantak fel, mindhárman megilletődött kifejezéssel az arcukon. – Hogy a fenébe jutott be a nagyid a szobába?
– Azt mondtam, hogy betöröm az ajtót és ő meg..
– Te hülye, két hétig tartott várni ezzel a kijelentéssel?? Mindjárt lyukat fúrok a válladba, Tomlinson! – tátotta el száját Rachel, szemei pedig kétszeresükre nyíltak, kezében pedig ott volt egy..nos, fogalmam sincs honnan, vagy hogyan, de egy fúrót tartott a kezében.
Niall gyengéden kulcsolta ujjait a lány kezére, akinek dühös pillantása hirtelen rá villant, de őt ez úgy tűnt nem kifejezetten zavarta, mert egy gyors csókot követően elvette tőle a szerszámot. – Ezért még számolunk.
– Ki nem hagynám – ajándékozta meg még egy szájra puszival Rachelt, aki vörös fejjel nézett mindenhova, csak a mellettem üldögélő, szintén őket figyelő nagyanyámra nem.
– Srácok..adnátok nekünk még egy kis időt? Utána..utána nektek is elmondom – erőltettem magamra egy mosolyt, Bobby és Niall bólintottak, de Rachel és Louis csak aggódva pislogtak rám. – Ti is részesei vagytok a srácoknak – araszoltam az ajtómhoz, becsuktam azt előttük és hátamat a fának döntve néztem nagyanyámra.
– Miről van szó?
– A srácról, akibe beleszerettem – köhintettem egyet és beletúrtam hajamba. Ma már tényleg meg kell mosnom.
– Végre már! Azt hittem sosem hozod fel – vigyorgott szélesen és felhúzta térdeit. – Ki vele, ki az? Ismerem? Nagyapád ismeri?
– Hát. Mondhatni, mert végülis már beszéltetek is vele, meg.. Mr Styles az.
Az utolsó három szavamat olyan gyorsan hadartam, mintha egy cd-lejátszón nyomtam volna folyamatosan az előre pörgető gombot. A szemeimet lesütöttem, kezeimet az arcomra tapasztottam, valójában csak a biztonság kedvéért, mert nem kifejezetten akartam látni nagyanyám első reakcióját.
Csak aztán kénytelen voltam ránézni, mert nem szólt. A szobám falára akasztott óra pedig ketyegett, egyre csak ketyegett, az idegeim pedig szépen sorban robbantak fel. Egymás után. Szinte láttam magam előtt a fejemben történő szituációt.
Mint egy rohadt akciófilm, amiben mindent is felrobbantanak.
Szóval akármennyire is nem akartam ezt tenni, elvettem kezeimet az arcom elől és félő tekintettel néztem rá.
– A tanárod?
Hangja nyugodt volt, arcáról konkrétan semmit sem tudtam leolvasni és a szemeiből sem volt erre lehetőségem. Semmi. Pedig általában tudom, hogy mit gondolnak a körülöttem lévők, de most..tényleg semmi.
– Igen. De nézd, nem olyan rossz a helyzet, mert most amúgy sincs semmi és nem hiszem, hogy a két hete történtek után valaha is lenne bármi, meg hát nem olyan nagy a korkülönbség, mert csak kilenc év és én is felnőttnek számítok, itt az egyetlen ami közrejátszik, az az, hogy ő tanár én meg diák, de..
– Valóban sármos fiatalember, ezt meg kell hagyni. De..
– Nagyon sajnálom, ha csalódást okoztam, de régóta ő volt az első, aki mellett olyan érzésem támadt, hogy tényleg szeretnek, legalább annyira, vagy úgy mint annak idején anyáék és..
– ..a nagyapádnak még ne mondjuk el, jól van? Mostanában kicsit amúgy is ideges, nem hiszem, hogy ez a hír jót tenne neki.
– Mi?
– Legyen ez a mi titkunk. A nagyapádnak majd elmondjuk, ha végeztél az iskolával.
Kimászott az ágyamból, elém sétált és egy puszit nyomott a homlokomra. – Gondolom most megleptelek. Nem tudom, hogy miért nem működik a dolog köztetek, de ha tényleg szereted, akkor adj neki egy kis időt. Feltéve, hogy ő hátrált ki ebből az egészből. Vagy magadnak adj időt. De most már rázódj ki ebből a hangulatból és hétfőn irány az iskola. Utolsó két napod lesz az érettségi előtt, mindenképpen menj be. Jó?
  – Jó. Bemegyek.
Mosollyal az arcán fogadta válaszomat, majd ujjait a kilincsre helyezve lenyomta azt. – Nagyi.
  – Igen?
  – Zayn. Zayn az oka annak, hogy most..Így alakult. Beszélt az igazgatóval, lényegében beköpött minket, Mr Davidson pedig ultimátumot ajánlott, amit Harry elfogadott. Aztán azt mondta, hogy hazudott nekem, mindenről. Akkor is, amikor azt mondta szeret.
  – Várj. Zayn? Mégis miért keverte bele magát a te ügyedbe? – rázta meg fejét, de válasz helyett csak a vállamat vontam meg. – Azt hiszem ideje lesz elbeszélgetnem vele. Úgy tudtam, hogy valamelyikük egyszer ezt fogja csinálni. De úgy tudtam.
  – Mi?
  – Semmi. Megyek, szólok a többieknek, hogy végeztünk. És Hope – fordult vissza, a lépcső előtt állva. – Tudom, hogy azt hitted, haragudni fogok rád, vagy elítéllek, de nem. Én örülök, hogy boldog vagy. És a nagyapád is meg fog ezzel békélni, ha elmondjuk neki. Tudod..köztem és közte is van jó néhány év. Pontosan tíz. Szóval ne aggódj annyira emiatt. De próbáld menteni a menthetőt. Ha szereted...